Nyár... forever

"Tudod, még sohasem voltam olyan boldog,
mint akkor, azon a reggelen,
Sétáltunk a folyóparton, és a hullámokat néztük.
Ősz volt; de azért még sütött a nap.
A fákon piros és sárga levelek remegtek.
Az angolok ezt úgy hívják: Indián nyár.
De nekünk csak ősz volt, egyszerűen csak ősz.
Fehér ingeden megcsillant a fény,
És én emlékszem - pontosan emlékszem, hogy mit mondtam neked.
Egy év telt el azóta, egy század, egy örökkévalóság.

Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
S velünk jön a szerelem, engedd, hogy így legyen.
Életünk, megszépíti egy fénysugár,
elkísér az indián nyár.

Ma nagyon messze vagyok attól az őszi reggeltől,
Ülök a folyóparton, és rád gondolok.
Hol vagy most? Mit csinálsz?
Eszedbe jutok-e még néha?
Egyedül nézem a hullámokat,
Látod, kijöttem ide.
Lefekszem a parti homokra, és emlékezem.
Emlékezem a víz kékjére, a napsugárra,
és a boldogságra, amit elvesztettem.
Egy örökkévalóság telt el azóta
egy század, egy év.

Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
S velünk jön a szerelem, engedd, hogy így legyen.
Életünk, megszépíti egy fénysugár,
elkísér az indián nyár.

Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
S velünk jön a szerelem, engedd, hogy tied legyen.
Életünk, megszépíti egy fénysugár,
elkísér az indián nyár.

Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
S velünk jön a szerelem, engedd, hogy így legyen.
Életünk, megszépíti egy fénysugár,
elkísér az indián nyár."


ő... én...

"Szerettem? Nem tudom. Szereti az ember a lábát, a gondolatait? Csak éppen nincs értelme semminek a lába, vagy a gondolatai nélkül. Nélküle sincs teljes értelme semminek. Nem tudom, "szerettem-e". Az más volt. A vesémet, a hasnyálmirigyemet sem "szeretem". Csak éppen az is én vagyok, ahogy ő is én volt."

(Márai Sándor)

Valami új

Tegnap a temetőben álldogáltam a sírjánál - leülni nem tudtam, mert hideg volt, bár sütött a nap... Meredten néztem az évszámot - 2014. Ez már a harmadik év, ami átfordul nélküle.
Mennyi minden történt... És mindig ott volt, ott van...
2016 úgy elszaladt, hogy észre se vettem. Igazából nem sok mindenre emlékszem. Csak a lényeg maradt meg. Elmebeteg módon pakolva költöztem ki a lakásból, a lakásunkból. Emlékszem, Carrie a Szex és New Yorkban megszámolta, hány doboza volt a költözéskor. Én nem tudtam megszámolni. Képtelenség volt.
Két bőrönddel elindultam a világ végére. Minden és mindenki idegen volt, soha nem voltam ennyit egyedül távol a megszokott emberektől és dolgoktól.
Aztán letelt a szezon, megcsináltam és hazajöttem. Már ha lehet ezt mondani egy kinyitható kanapéra Anyunál, meg a raktárra, ahol az elmúlt 20 évem tartózkodik.
Elterveztem, mennyi mindent fogok csinálni a pár hét alatt, amíg itt leszek. Minden másképp lett. Nagyon fáztam. Most is. Nem volt kedvem sehova se menni, semmit se csinálni. Elnézést mindenkitől, akivel találkoztam volna. Nem tudtam, nem ment. Talán next time.
Most ismét ülök a bőröndök felett és két nap múlva elindulok. Tovább. Jön valami új.
Hálás vagyok mindenkinek, aki 2016-ban is része volt az életemnek, akármilyen formában.
Nem kívánok boldog új évet, mert mindenkinek mást jelent a boldogság. Inkább azt kívánom, hogy legyen olyan az új év, amilyennek szeretnétek. Sok szépet és sok jót mindenképpen. A körítés rajtatok múlik.
Jön 2017, valami új.
Csók



Berlinia - anders

A 18 éven aluli és prűd olvasók, kérem, most zárják be ezt az oldalt. Figyelem! A következő sorok a nyugalom megzavarására alkalmasak. (A prűdek bezárták? Vagy majd hallgathatom, hogy én mit képzelek?!)
Sokan tudjátok, hogy Berlinia (én így hívom) egy örök megkattanásom. Már gyerekként ámulatba ejtett, 10 évesen voltam először itt. Aztán G-vel szinte évente mentünk, mert imádtuk.
G halála után is ide vezetett első utam - már nem is tudom miért. Csak jöttem.
És most ismét. Viszont most valami történt. Valami más volt.
Kinyílt egy ajtó. Az ajtóval szemben egy tükör volt - és a tükörben ott állt a két és fél évvel ezelőtti Alexx.
Az egész meg volt rendezve. Megrendezte nekem. Onnan odaátról. Közben meg vigyorgott. Tudjátok, azzal a semmihez nem hasonlítható ördögien angyali/angyalian ördögi vigyorával.
Úgy történt, ahogy ő intézte. Szerelmes lettem pár órára és szerelmes lett belém pár órára.
Betéptem szex közben, akaratomon és tudtomon kívül (nem, senki nem tett semmit sehova, csak a nyálkahártyák... - igen, extra érzékeny vagyok. Ez van.)
A világ legtermészetesebb dolga volt, amikor kiderült (a végén), hogy Berlin talán legszexibb és legértelmesebb escortjával hemperegtem - nem pénzért, csak mert bejöttem neki, eléggé.
Hajnali 5-kor sétáltam a berlini utcákon és mosolyogtam. Mert minden úgy volt, ahogy kellett lennie. Ahogy ő is csinálta volna.
Szégyellni? Mit? Nincs mit.
Tudom, hogy azt írtam, hogy ami Berlinben történik, az ott is marad. De ezt mégis muszáj volt leírnom. Mert valami történt.
889 nappal a halála után elkezdtem újra élni. Mert elengedett. Ez nekem is furcsán hangzik, mert ugye elvileg nekem kellett volna elengedni őt - pedig dehogy kell... De olyan, mintha ő engedett volna el engem. Persze nem hagyott el, csak kinyitotta az ajtót. Az út nem ért véget, talán soha nem is fog. De átléptem az ajtón és a tükörben ott állt mögöttem és mosolyogtunk.
Szeret, ott is. Szeretem, itt is. Mindenhogy, mindenkor, mindenhol.

Bódy Gábor

"Húsz éves koromban nem gondoltam, hogy csak negyven leszek..."

(Bódy Gábor)

Ma szembejött velem valami és mivel véletlenek nincsenek, kíváncsian beleástam magam a témába. Azóta nem hagynak nyugodni a gondolatok. Beleakadtam egy cikkbe Bódy Gábor filmrendezőről, aztán volt ott egy video is a halálának körülményeiről. Aztán többször levert a víz a nap folyamán, mert félelmetes hasonlóságok jöttek elő.
Bódy Gábor 39 évesen halt meg 1985-ben, halálának körülményei a mai napig tisztázatlanok.
Sokan azt mondják, hogy nagyon szép ember volt. Az is kiderült, hogy feszegette saját határait és önpusztító dolgokat művelt.

Bár a két haláleset nagyban különbözik egymástól, nagyon sok mindenben mégis hasonlítanak. Legfőképpen abban, hogy akik elmondhatnák, mi történt, nagyon-nagyon hallgatnak.
Ha van bő 3/4 órátok, nézzétek meg a videót, nagyon érdekes és tanulságos.

 

Én már nem keresek bűnbakokat. Viszont válaszokat igen. És nem tudok nyugodni, amíg ennyi kérdőjel van. Nem, és nem.

Légy hálás...

Azt hiszem, lassan hozzászoktathatom magam ahhoz, hogy furcsa dolgok történnek körülöttem. De ami ma történt, az igencsak elképesztő.
Az itt töltött bő két hónap alatt szerencsére elég sok helyen megkedveltek és pár hotelben szinte baráti már a viszony az ott dolgozókkal. Az egyik recepciós hölgyike a kezdetektől fogva nagyon bír engem, de nem tanúsítottam semmi különöset ennek, a szimpátia kölcsönös volt. Néha mondott pár furcsa dolgot, de azt hittem, hogy csak félreértettem. 
Aztán ma a szokásos üdvözlés után rámnézett és elkezdte. Tátva maradt a szám a mondandója után, így csak nagyjából tudom idézni:
"Ma jobban nézel ki. Pár napja aggódtam érted, nagyon fáradt lehettél. De ma jól vagy. Tudod én megérzek dolgokat. Olyan boszorkányféle vagyok, de a jó fajtából."
Itt már a pultba kapaszkodva hallgattam.
"Ha elfogadsz tőlem pár dolgot... Légy hálás. Légy hálás és mondj köszönetet, akkor is, ha a dolgok természetesnek tűnnek. Tudom, hogy elvesztettél valakit, akivel nagyon szerettétek egymást. De ne aggódj, mert itt van veled és itt is lesz és vigyáz rád."
Na itt már kiment a vér az agyamból. Gyorsan pörgettem a gondolatokat, hogy ezt vajon honnan tudhatja, mert hogy nem beszéltem még csak a környéken se ilyesmiről, az tuti.
Szerintem belelátott a fejembe, mert mosolygott és csak ennyit mondott:
"Nem kell mindenre magyarázat. Van és kész. A lényeg, légy hálás!"
Közben vendégek érkeztek hozzá és hozzám is. 
Rámkacsintott és intett, hogy majd folytatjuk.
Hát így.
Légy hálás. Hátha van értelme.

Kiáltás az éjszakában

Tegnap egész nap furcsán éreztem magam. Nem voltam kimondottan rosszul, de jól sem. Este magamhoz képest hamar ágyba bújtam és próbáltam aludni. Ami itt azért nem mindig egyszerű, mert itt késő éjjel jut eszébe a népeknek sütni-főzni meg úgy általában beszélgetni. De nem úgy, hogy leülnek egymás mellé a kanapéra, hanem kiállnak az erkélyre és üvöltve társalognak. Mamma mia...
Valahogy aztán mégiscsak elaludtam, de az éjszaka nem volt nyugis. Valamikor hajnalban csuromvizesen arra ébredtem, hogy valaki kiabál. Aztán rájöttem, hogy én kiabáltam. Abban már nem vagyok biztos, hogy álmomban kiabáltam, vagy ténylegesen. Azt viszont sajnos tudom, hogy mit kiabáltam: "Meghalt a Gyuri! Meghalt a Gyuri!" Halványan felvillant Anyum is, lehet, hogy neki.
Úgy tűnik, nagyon dolgoznak még bennem a dolgok. Azt tudtam, hogy nem vagyok túl rajta (talán nem is leszek soha...), de nem hittem, hogy ennyire nem. 
A legjobb abban, hogy eljöttem talán az, hogy nem érek rá az agyamat jártatni, mert annyi munka van. De úgy tűnik, megtalálja a módját és az útját a tudatalatti, hogy jelezzen. Tehát mégiscsak álmodom, csak nem emlékszem a legtöbbre. Ennek is oka van. Tuti.

"Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük."

(Jeff Lindsey)

Két évvel később... a világ végén

 

 

 

Állok a világ végén, alattam morajlik a tenger és a mélység húz lefelé. Hátra kell lépnem a korláttól, mert olyan erősen húz, hogy beleszédülök. Állok a világ végén és a fejemben cikáznak a képek.
Eltelt két év. Két éve ilyenkor én elmentem dolgozni, aztán ő is elment az éjszakába és soha többet nem jött haza. Két éve fogalmam sem volt, hogy a világ másnap reggelre a feje tetejére fog állni. Megtörtént. 
B barátnőm azt mondta valamikor a legnagyobb szar közepén, hogy ha a gyógyulásomhoz az kell, hogy kiszaladjak a világból, akkor ki kell szaladni. Nem szaladtam, repültem. Kirepültem a világból. Eljöttem otthonról, mert nem volt jó. Sehogy se volt jó. Most se jó. Nem tudom, lesz-e még valamikor jó. De ha nem csinálom, nem fogom tudni. Ezért csinálom. Hátha lesz még jó. 
Gyuri velem van, ezt biztosan érzem, tudom. Nekem ő nem halt meg. Elutazott. Egy végtelen utazáson van. Közben néha találkozunk. Nem tudok szabadulni attól a képtől, hogy egy üvegfal másik oldalán van és beszél hozzám. Nem hallom, csak látom. 
Nem ment el az eszem. Vagy ha mégis, akkor így kellett lennie. Mert csak így tudom ezt csinálni. 
Állok a világ végén. Itt vagyok. Élek.

Halálos halál

Furcsa dolgokat produkál az élet. Nem tudom, ki és miért gondolja, hogy én mindent elbírok. Mindenesetre folyamatosan kapok lapokat. Azt hiszem, mindegyik bizonyos tanulási folyamat.
Ma meghalt egy vendégem. Az első gondolatom az volt, hogy basszus az ebédszünetemnek megint annyi. A második, hogy megint át kell tervezni a napomat, mert sehova nem fogok időben odaérni. Persze minden kiesett a kezemből és minden dupla annyi ideig tartott. Közben az járt a fejemben, hogy remélem a holttestet nem kell megnéznem. Bár lehet, hogy különösebben ez se zavart volna. A hotelben mindent el tudtam intézni a recepcióval, nem kellett felmennem a rendőrökhöz. Közben érkezett két jólöltözött, nyakkendős pasi. Gondoltam valami menedzserek. Dolgom végeztével végül mégis maradt némi időm enni.
A gyors ebéd után ballagtam a következő hotelem felé, amikor megláttam egy kikanyarodó autóban az egyik nyakkendőst, aztán egy másikban a másikat. Az első autó egy sötétkék nagyobb furgon volt, a másik egy szintén sötétkék kisautó. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a holttestért jöttek. Ketten két autóval, elegánsan, diszkréten. Nem az undorító szürke otthoni hullaszállító autók, amik láttán minden alkalommal görcsbe rándult az utcán a gyomrom. A jelenet mindig velem lesz, amikor kihozták Gyurit a bádogdobozban és én csak annyit tudtam mondani nekik, hogy "Kérem vigyázzanak rá...". 
Este az egyik kolléganőm tényszerűen közölte: "Ehhez hozzá kell szokni, itt elég sűrűn halnak meg vendégek. Mintha ide jönnének páran meghalni, olyan szép itt."
Nem hiszem, hogy ez kívánságműsor lenne, de ha igen, akkor tuti nem egy hotelszobában szeretnék átszenderülni odaátra. Bár a végeredmény ugyanaz...

"Mindenkinek úgy kéne meghalnia, hogy valaki öleli."

(Cassandra Clare)

Viszlát...

Viszlát.

 

Nem akartam magyarázni, megmagyarázni semmit. De aztán eszembe jutott sok minden és most mégis leírom, amit gondolok. Mindenki vegye úgy, ahogy szeretné.

A legfontosabb, hogy hálás vagyok. Hálás vagyok mindenkinek. Azoknak, akik mellettem voltak, fogták a kezemet, segítettek – átsegítettek, kisegítettek, besegítettek…
És hálás vagyok azoknak is, akik úgy basztak hátba/át/ki engem/velem, ahogy az a nagykönyvben le van írva.
Sokat tanultam, mindenből.
Elmegyek, mert itt megfulladok. Elrendeztem mindent, összepakoltam 20 évet 2 hónap alatt. Két ember 20 évét…
43 évesen beültem a huszonévesek közé az iskolapadba és megcsináltam.
43 évesen új életet kezdek. Egy idő után már nem kérdeztem semmit, mert nem érdekelt.
Gyuri halála után azt hittem, hogy vége mindennek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy minden megy tovább. Sajnos. Szerencsére. Összeszorítottam a fogaimat és csináltam. Mert csinálni kellett. Bevállaltam, hogy egyedül próbálom tovább tologatni a dolgokat, amiket anno ketten vállaltunk be. Svájci frank alapú lakáshitel, autóhitel és egyéb nyalánkságok. Aztán egyik napról a másikra az utcára kerültem. Nem volt pénzem, nem volt semmim, csak a csekkek a hűtőn, a sír a temetőben és az emlékek…
Választanom kellett: vagy elviszi a bank az életem maradék részét, vagy elrendezem az életemet, vagy annak nyomait. A hitelt csak hitellel tudtam volna kiváltani. Kölcsön kellett kérni… Szerencsére volt kitől és voltak, akik csak úgy adtak, mert tudtak.
Ezt még az ellenségeimnek sem kívánom…
Én se nagyon hiszem el, de felültem a repülőre és elmentem az első interjúra. Aztán jött a következő és a következő.
Végül belecsöppentem a mostani valóságshowba és azt gondoltam, adjunk egymásnak egy esélyt. Kaptam egy lehetőséget, megnézem, mi lesz belőle.
Elköltözöm. Életemben először így az ismeretlenbe. Elmegyek, mert elég. Elég mindenből. Elmegyek, mert megfulladok itt…

„Búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni.”
(Charlie Chaplin)

Viszlát…