Légy hálás...

Azt hiszem, lassan hozzászoktathatom magam ahhoz, hogy furcsa dolgok történnek körülöttem. De ami ma történt, az igencsak elképesztő.
Az itt töltött bő két hónap alatt szerencsére elég sok helyen megkedveltek és pár hotelben szinte baráti már a viszony az ott dolgozókkal. Az egyik recepciós hölgyike a kezdetektől fogva nagyon bír engem, de nem tanúsítottam semmi különöset ennek, a szimpátia kölcsönös volt. Néha mondott pár furcsa dolgot, de azt hittem, hogy csak félreértettem. 
Aztán ma a szokásos üdvözlés után rámnézett és elkezdte. Tátva maradt a szám a mondandója után, így csak nagyjából tudom idézni:
"Ma jobban nézel ki. Pár napja aggódtam érted, nagyon fáradt lehettél. De ma jól vagy. Tudod én megérzek dolgokat. Olyan boszorkányféle vagyok, de a jó fajtából."
Itt már a pultba kapaszkodva hallgattam.
"Ha elfogadsz tőlem pár dolgot... Légy hálás. Légy hálás és mondj köszönetet, akkor is, ha a dolgok természetesnek tűnnek. Tudom, hogy elvesztettél valakit, akivel nagyon szerettétek egymást. De ne aggódj, mert itt van veled és itt is lesz és vigyáz rád."
Na itt már kiment a vér az agyamból. Gyorsan pörgettem a gondolatokat, hogy ezt vajon honnan tudhatja, mert hogy nem beszéltem még csak a környéken se ilyesmiről, az tuti.
Szerintem belelátott a fejembe, mert mosolygott és csak ennyit mondott:
"Nem kell mindenre magyarázat. Van és kész. A lényeg, légy hálás!"
Közben vendégek érkeztek hozzá és hozzám is. 
Rámkacsintott és intett, hogy majd folytatjuk.
Hát így.
Légy hálás. Hátha van értelme.

Kiáltás az éjszakában

Tegnap egész nap furcsán éreztem magam. Nem voltam kimondottan rosszul, de jól sem. Este magamhoz képest hamar ágyba bújtam és próbáltam aludni. Ami itt azért nem mindig egyszerű, mert itt késő éjjel jut eszébe a népeknek sütni-főzni meg úgy általában beszélgetni. De nem úgy, hogy leülnek egymás mellé a kanapéra, hanem kiállnak az erkélyre és üvöltve társalognak. Mamma mia...
Valahogy aztán mégiscsak elaludtam, de az éjszaka nem volt nyugis. Valamikor hajnalban csuromvizesen arra ébredtem, hogy valaki kiabál. Aztán rájöttem, hogy én kiabáltam. Abban már nem vagyok biztos, hogy álmomban kiabáltam, vagy ténylegesen. Azt viszont sajnos tudom, hogy mit kiabáltam: "Meghalt a Gyuri! Meghalt a Gyuri!" Halványan felvillant Anyum is, lehet, hogy neki.
Úgy tűnik, nagyon dolgoznak még bennem a dolgok. Azt tudtam, hogy nem vagyok túl rajta (talán nem is leszek soha...), de nem hittem, hogy ennyire nem. 
A legjobb abban, hogy eljöttem talán az, hogy nem érek rá az agyamat jártatni, mert annyi munka van. De úgy tűnik, megtalálja a módját és az útját a tudatalatti, hogy jelezzen. Tehát mégiscsak álmodom, csak nem emlékszem a legtöbbre. Ennek is oka van. Tuti.

"Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük."

(Jeff Lindsey)

Két évvel később... a világ végén

 

 

 

Állok a világ végén, alattam morajlik a tenger és a mélység húz lefelé. Hátra kell lépnem a korláttól, mert olyan erősen húz, hogy beleszédülök. Állok a világ végén és a fejemben cikáznak a képek.
Eltelt két év. Két éve ilyenkor én elmentem dolgozni, aztán ő is elment az éjszakába és soha többet nem jött haza. Két éve fogalmam sem volt, hogy a világ másnap reggelre a feje tetejére fog állni. Megtörtént. 
B barátnőm azt mondta valamikor a legnagyobb szar közepén, hogy ha a gyógyulásomhoz az kell, hogy kiszaladjak a világból, akkor ki kell szaladni. Nem szaladtam, repültem. Kirepültem a világból. Eljöttem otthonról, mert nem volt jó. Sehogy se volt jó. Most se jó. Nem tudom, lesz-e még valamikor jó. De ha nem csinálom, nem fogom tudni. Ezért csinálom. Hátha lesz még jó. 
Gyuri velem van, ezt biztosan érzem, tudom. Nekem ő nem halt meg. Elutazott. Egy végtelen utazáson van. Közben néha találkozunk. Nem tudok szabadulni attól a képtől, hogy egy üvegfal másik oldalán van és beszél hozzám. Nem hallom, csak látom. 
Nem ment el az eszem. Vagy ha mégis, akkor így kellett lennie. Mert csak így tudom ezt csinálni. 
Állok a világ végén. Itt vagyok. Élek.

Halálos halál

Furcsa dolgokat produkál az élet. Nem tudom, ki és miért gondolja, hogy én mindent elbírok. Mindenesetre folyamatosan kapok lapokat. Azt hiszem, mindegyik bizonyos tanulási folyamat.
Ma meghalt egy vendégem. Az első gondolatom az volt, hogy basszus az ebédszünetemnek megint annyi. A második, hogy megint át kell tervezni a napomat, mert sehova nem fogok időben odaérni. Persze minden kiesett a kezemből és minden dupla annyi ideig tartott. Közben az járt a fejemben, hogy remélem a holttestet nem kell megnéznem. Bár lehet, hogy különösebben ez se zavart volna. A hotelben mindent el tudtam intézni a recepcióval, nem kellett felmennem a rendőrökhöz. Közben érkezett két jólöltözött, nyakkendős pasi. Gondoltam valami menedzserek. Dolgom végeztével végül mégis maradt némi időm enni.
A gyors ebéd után ballagtam a következő hotelem felé, amikor megláttam egy kikanyarodó autóban az egyik nyakkendőst, aztán egy másikban a másikat. Az első autó egy sötétkék nagyobb furgon volt, a másik egy szintén sötétkék kisautó. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a holttestért jöttek. Ketten két autóval, elegánsan, diszkréten. Nem az undorító szürke otthoni hullaszállító autók, amik láttán minden alkalommal görcsbe rándult az utcán a gyomrom. A jelenet mindig velem lesz, amikor kihozták Gyurit a bádogdobozban és én csak annyit tudtam mondani nekik, hogy "Kérem vigyázzanak rá...". 
Este az egyik kolléganőm tényszerűen közölte: "Ehhez hozzá kell szokni, itt elég sűrűn halnak meg vendégek. Mintha ide jönnének páran meghalni, olyan szép itt."
Nem hiszem, hogy ez kívánságműsor lenne, de ha igen, akkor tuti nem egy hotelszobában szeretnék átszenderülni odaátra. Bár a végeredmény ugyanaz...

"Mindenkinek úgy kéne meghalnia, hogy valaki öleli."

(Cassandra Clare)

Viszlát...

Viszlát.

 

Nem akartam magyarázni, megmagyarázni semmit. De aztán eszembe jutott sok minden és most mégis leírom, amit gondolok. Mindenki vegye úgy, ahogy szeretné.

A legfontosabb, hogy hálás vagyok. Hálás vagyok mindenkinek. Azoknak, akik mellettem voltak, fogták a kezemet, segítettek – átsegítettek, kisegítettek, besegítettek…
És hálás vagyok azoknak is, akik úgy basztak hátba/át/ki engem/velem, ahogy az a nagykönyvben le van írva.
Sokat tanultam, mindenből.
Elmegyek, mert itt megfulladok. Elrendeztem mindent, összepakoltam 20 évet 2 hónap alatt. Két ember 20 évét…
43 évesen beültem a huszonévesek közé az iskolapadba és megcsináltam.
43 évesen új életet kezdek. Egy idő után már nem kérdeztem semmit, mert nem érdekelt.
Gyuri halála után azt hittem, hogy vége mindennek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy minden megy tovább. Sajnos. Szerencsére. Összeszorítottam a fogaimat és csináltam. Mert csinálni kellett. Bevállaltam, hogy egyedül próbálom tovább tologatni a dolgokat, amiket anno ketten vállaltunk be. Svájci frank alapú lakáshitel, autóhitel és egyéb nyalánkságok. Aztán egyik napról a másikra az utcára kerültem. Nem volt pénzem, nem volt semmim, csak a csekkek a hűtőn, a sír a temetőben és az emlékek…
Választanom kellett: vagy elviszi a bank az életem maradék részét, vagy elrendezem az életemet, vagy annak nyomait. A hitelt csak hitellel tudtam volna kiváltani. Kölcsön kellett kérni… Szerencsére volt kitől és voltak, akik csak úgy adtak, mert tudtak.
Ezt még az ellenségeimnek sem kívánom…
Én se nagyon hiszem el, de felültem a repülőre és elmentem az első interjúra. Aztán jött a következő és a következő.
Végül belecsöppentem a mostani valóságshowba és azt gondoltam, adjunk egymásnak egy esélyt. Kaptam egy lehetőséget, megnézem, mi lesz belőle.
Elköltözöm. Életemben először így az ismeretlenbe. Elmegyek, mert elég. Elég mindenből. Elmegyek, mert megfulladok itt…

„Búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni.”
(Charlie Chaplin)

Viszlát…






A szomszéd szoba

Ezt most találtam. Nem kerestem, csak jött. Ma nem vagyok, voltam jól. Nagyon nem. Vannak ilyen napok. Lesznek ilyen napok...

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.

(Henry Scott Holland)

In dreams

Tegnap éjjel beájultam valamikor, magamhoz képest relatíve korán, már 11 előtt. Fél 3-kor felnéztem és nem értettem, hol vagyok. Egy óra hosszat néztem ki a fejemből, aztán próbáltam újra elaludni. Persze nem ment. Aztán valamikor csak elaludhattam, mert álmodtam. Vele álmodtam. Nem sűrűn van ilyen, ezért ez élénken megmaradt. Ültünk egymással szemben és sírtunk. Mindketten. Annyira valóságszerű volt, hogy amikor kinyitottam a szemem közben, csodálkoztam, hova tűnt hirtelen. Aztán rájöttem. Furcsa álom volt. Az alig pár alkalommal az álomban eddig mindig mosolygott. Most valamiért sírt és én is sírtam. Nem értettem, de nem is kell mindig mindent érteni. Furcsák ezek az álmok...

04.17.

Ha valaki pár éve azt mondja nekünk, hogy nem is olyan sokára egyikünk a másik sírját fogja takarítani a születésnapján, akkor minimum körberöhögtük volna.
Aztán megtörtént. Ma fogtam egy vödröt, dobozokat, takarítócuccokat, mosószert és kimentem a temetőbe. Még soha nem takarítottam sírkövet, így fogalmam se volt, hogy kell. 
Nekiálltam és csináltam. Lepakoltam, lemostam, letöröltem, visszapakoltam. Mindezt öt részletben, mert egy szűz azért nem akárhogy takarít... Szép lett, szebb mint újkorában.
Pedig ennek nem így kellett volna lennie. Ma sokáig kellett volna ágyban maradnunk, még valami filmet is nézhettünk volna. Aztán elmentünk volna enni valamit. És kb. most együtt kellett volna ott lennünk Az Élet Menetén, mert az is ma van. 
De egyedül nem bírtam elmenni. Pont ma nem. Mit kezdtem volna a sok ismerőssel, akik mind megkérdezték volna, hogy hogy vagyok?! Hogy lennék pont ma? Nem bírtam emberek közé menni...
Ma lenne 41...

C.R.A.Z.Y. ?!

Figyelem! A következő bejegyzés a nyugalom megzavarására alkalmas és sértheti egyesek hitbéli, vallási, világnézeti vagy/és egyéb meggyőződését.
Előrebocsátom, hogy nem érdekel, ki mit gondol erről és ki miről akarna meggyőzni. Ha ez nem velem történt volna, illetve történik meg, lehet, hogy én is bolondnak tartanám magam. De mivel történik, ezért ez az én valóságom.

Nem akartam erről írni, pedig már régóta foglalkoztat a dolog, aztán szembejött velem egy idézet és ezt jelnek vettem, hogy kiadjam magamból.

"Ha az embert az elképzelhető legnagyobb sorscsapás éri, vagy belevakul, vagy látóvá válik. Figyeljétek meg, mert veletek is előfordulhat majd. Van az életünkben egy legérzékenyebb idegszál, amelyik ha elpattan, az annyira fáj, hogy nem lehet elviselni. És akkor vagy belevakulsz, vagy kinyílik a valódi szemed." (Müller Péter)

Nem lettem látó, sem médium. Viszont annyi megmagyarázhatatlan dolog történt velem G halála után/óta, hogy muszáj volt foglalkoznom ezekkel.
Kezdve a sólymok megjelenésével közvetlenül a halála után, aztán a tárgyak, amik elmozdultak a lakásban. És és és...
Először tiltakoztam magamban az ellen, hogy ő itt lehet. Mert az hogy?! Aztán elkezdtem érezni és látni is. Persze nem úgy, ahogy normálisan látunk. De itt van. Tudom. Érzem. Látom.
Kommunikál velem. Biztosra veszem, hogy azon a csatornán próbálnak meg odaátról kapcsolatba lépni az arra fogékonyakkal, amelyikre a leginkább érzékenyek vagyunk. Nálam ez kétségkívül a zene. Elég, ha csak annyit mondok, hogy amikor beültem az autóba, hogy elinduljak a temetésre, megszólalt a rádióban a Strong Enough Chertől. Folyamatosan szólalnak meg a legváratlanabb helyeken és helyzetekben olyan dalok, amik a mi dalaink voltak. 
Látom és érzem. Egyelőre megmagyarázhatatlan okokból a nappaliban van. A hálóba ritkán jön be, szerintem csak amikor alszom. A nappaliban viszont egyértelműen érzem,. Hogy pontosan mit csinál, csak sejtem, de szerintem hozzám szokott érni és megölel. Olyan, mintha egy kis áramütés érne. 
Bármilyen furcsa, de látom is. Bár csak árnyékokat, de ott van.

Akkor most lássuk a sokak által emlegetett témát: el kell engedni. 
Nem. Nem kell elengedni. Majd elmegy, ha akar. Szabad akarata van. 

És végezetül: nem, nem őrültem meg. De ha mégis, akkor jó ez így.
Ennyi.

 

Visszajött

Furcsa dolgokat produkál az ember agya. Valamelyik nap olvastam egy hírt, hogy valahol egy férfi elvesztette autóbalesetben a feleségét, el is temette, aztán 2 év után kiderüt, hogy él a nő és valami kórházi kavarodás miatt valaki teljesen más holttestét adták ki neki és közben a felesége amnéziásan feküdt a kórházban. 
Elolvastam a hírt és próbáltam nem foglalkozni vele, hiszen amúgyis ez az egyik visszatérő agymenésem, hogy mi van, ha?! Persze láttam, láttam, amikor megtaláltam, megnéztem, megfogtam a boncolás előtt, de a temetés előtt már nem engedték, úgyhogy csak hittem, hogy ő volt a koporsóban.
Aztán hajnalban visszajött. Úgy, ahogy a cikkben olvastam. Visszajött és minden rendben volt. Nem aludtam sokat és nem is jól, nem tudom, meddig tartott az álom, de itt volt újra velem. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor tudtam vele álmodni azóta. Most ismét sikerült. 
Aztán felébredtem, csuromvizesen felnéztem és egyedül voltam...
Nem történt csoda. Most nem...