Ha szimpatikus vagy, írj!

 

Az történt, hogy 45 éves vagyok (bár év végéig mindenkinek 44-et mondok) és ma írt valaki a meleg céllövöldében (kék iwiw, randioldal, akármi) és azt írta, hogy évek óta bakancslistás vagyok neki.
Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek...
Aztán közben ültem egy padon a fák között, sütött a nap és cikáztak a dolgok az agyamban.
Eltelt több mint három év. Sokág azt se tudtam, hogy hol vagyok. Aztán voltak próbálkozások, de inkább hagyjuk. Pár hónapja jöttem rá újra, hogy van egyáltalán valami a lábaim között. Aztán elkezdtem nézegetni, hogy ki néz meg engem. Közben többször szidtam G-t, hogy itthagyott a sok idiótával.
Újra kell tanulnom mindent. Újra kell tanulnom randizni, újra kell tanulnom szexelni.
Mindenkit elzavartam az elején. Mert nem éreztem, hogy kell. Most már elkezdtem esélyt adni. Nem mindenkinek, de már érzem, hogy egy próbát, vagy kettőt megérhet.
Nem, nem a nagy Ő-t keresem. Sőt igazából nem is keresek, hagyom, hogy jöjjön, ha valaki jönni akar.
Minden második profiljában az van, hogy 'ha szimpatikus vagyok, írj.' Dehogy írok, írjon ő. Ja és 45 évesen (az év végéig még 44-et mondok) fiatal vagyok azoknak, akik idősebbet keresnek és öreg azoknak, akik fiatalabbat. Így jártak. :)
A folyamatábra érdekes, mindaz, ami a három év alatt történt. De itt vagyok, csinálom, aztán majd kiderül.
Bakancslistás lettem valakinél. Vicces. Érdekes.

Ez történt ma

 

Ha más mesélné, én is kétkedve figyelném a történetet. De velem történt, ma.
Elvileg sose kell este Rodosz városban lennem, ma mégis úgy alakult, hogy a reptér után a kolléganőm lesérülése miatt bevállaltam két hotelt a városban és így este 7 után végeztem. Szép este volt, gondoltam a tengerparti úton, pici kerülővel jövök vissza. Útközben pont találtam kis részt, ahol félre tudtam állni autóval és kiszálltam naplementét nézni. Mert itt, ahol én vagyok, a keleti parton nem látok ilyet, hogy a Nap eltűnik a tengerben. És mert szép.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy megáll mellettem egy autó és kiszáll belőle egy család, apa, anya, kamasz fiúgyerek. Én néztem tovább a naplementét. Aztán az apa, egy nagydarab feka pasi leült a mellettem lévő korlátra, kezében egy gitárral és elkezdett énekelni. A dal lényege és szerintem címe is ez volt: "Dreams can come true". Saját szerzemény lehetett, mert soha nem hallottam még eddig.
Leírhatatlan élmény volt. A Nap megy lefelé, te ott ülsz a tengerparton, melletted egy pasi gitározik és énekel, méghozzá zavarba ejtően jól. Igen, elsírtam magam. Mert olyan jó volt.
A család közben videózta őt, vagy valami fogadás lehetett ez, vagy saját youtube-csatornája van...
Amikor befejezte rámnézett és én ennyit tudtam mondani: "F.ck you made me cry..."
Megöleltük egymást, beültek az autóba és elmentek.
Utána körülnéztem, hogy most akkor ez tényleg megtörtént?!?
Igen. Ma. Rodosz városban. Velem.

Sea you

 

Van itt egy kedvenc helyem a tengerparton, egy móló, ahol sokszor nincs semmi és senki, pont útba esik hazafelé. Meg szoktam állni és csak ücsörgök és csak nézem a végtelen tengert. Ez az én agykiürítő meditációs félórám, de nevezhetjük bárhogy, a lényeg, hogy itt egyedül vagyok és megbeszélhetek magammal ezt-azt.
Most azon járt az agyam, hogy az élet azért néha megoldja a dolgokat, bár nem mindig teljesen úgy, ahogy azt a terveztük.
Nem titok, hogy Gyurival imádtunk utazni és évente legalább egyszer voltunk valamilyen tengerparton is. Ilyenkor sokat sétáltunk és nézegettük a partmenti házakat és fantáziáltunk, hogy egyszer majd milyen jó lenne valamelyik tetőteraszos panorámás lakásban ébredni. Sitgesben konkrétan nézegettük is anno az ingatlanárakat - álmodozni nem kerül semmibe.
Nos együtt ez már soha nem fog sikerülni, Gyuri már fentről nevet rajtunk.
Én azonban immár a harmadik szezont töltöm tengerparton. Másfél éve minden reggel látom a gyönyörű nagy kékséget. Tenerife és Gran Canaria után most Rodoszon és ha minden összejön (vízum stb.), akkor nemsokára a Karib-tenger mellett, Mexikóban fogok dolgozni.
Valahol valakik elrendezték, hogy ha szezononként mindig máshol, de mégis tengerparton élhetek. Két éve nincs allergiám például és ez csak egyike a rengeteg jó dolognak, ami ezzel jár. Persze dolgozni itt is kell és a strandra csak ritkán jutok el, de az érzés és a látvány megfizethetetlen.
Ha már így alakult, akkor azt hiszem hálás lehetek, hogy ez a része így alakult.

Bus stop

 

Minden nap többször is ugyanazon az útvonalon jövök-megyek autóval. Szinte kívülről tudom már az összes tereptárgyat, házat, stb. Tegnap útközben a szemem sarkából láttam, hogy valaki ül az egyik buszmegállóban. Aztán a pillanat ezredrésze alatt tudatosult bennem, hogy ezt az üléspózt ismerem. Félrerántottam a fejemet és láttam, hogy valaki van ott, aki ugyanúgy tartja a kezeit és ugyanolyan testhelyzetben ül a lábaira támaszkodva. Ő volt az.
Nem tudtam azonnal megfordulni, de amilyen gyorsan tudtam vissszamentem. Persze nem volt senki a buszmegállóban. De tudom, hogy Ő volt az.
Nem volt még nagyon nagy forróság és az eszem sem ment el, ha meg elment, nagyon jól tette. Bár többször menne el...

A kereszt

 

Amikor megérkeztem ide Rodoszra, furcsa érzésem volt a szállással kapcsolatban. Egy hegyen lakunk és ha kilépek az ajtómon és felnézek, egy hatalmas kereszt van a hegy tetején. Éjszaka kivilágítva. Az első hetekben sokat sírtam, olyan erővel és olyan elevenen törtek rám az emlékek, hogy megijedtem.
Többször fel akartam mászni a hegyre megnézni, milyen ott fent. Egyszer el is indultam, de olyan szél fújt, hogy vissza kellett fordulnom. Ma az utolsó hotel után tudtam, hogy fel kell mennem. Nem volt egyszerű, de felkapaszkodtam. A kilátás pazar, a kereszt nagy és van egy kis kápolna is ott fent. A kápolnában gyújtottam egy gyertyát.
Változatlanul nem vagyok vallásos, mégis van ott fent valami. Megmagyarázhatatlan. Megfoghatatlan.
Inkább hiszek. Ezt a legszebben az ABBA fogalmazta meg: "I believe in angels..."
Három éve ezen az estén elköszöntem tőle és többet nem láttam élve. Pár óra múlva már csak a testét találtam meg.
Sírnom kellene, de nem sírok. Nem tudom, miért. Ülök az ágyban és nézem a képét, itt van velem szemben. Naponta beszélek vele, illetve inkább hozzá. Valahol érzem, hogy hallja. És valahol érzem, hogy lát is. Látott ma ott fent a keresztnél is.
Érzem, tudom, hogy találkozunk még. Valahol, valamikor, valahogy...

A lány a szívecskés pólóban

Ma estére extrán elfáradtam és amúgy is magam alatt vagyok pár napja, mert rögtön a szezon elején sikerült megbetegednem. A hotelből már szinte menekültem az autóig és hazafelé nem tartott sokáig, hogy elbőgjem magam. Mivel nem sokat láttam a könnyeimtől, lekanyarodtam az útról és megálltam szemben a tengerrel. Ahogy ilyenkor szoktam, mondtam a magamét mindenkinek odaát a másik dimenzióba. Gyuri is kap ilyenkor sűrűn. Persze általában nem nagyon történik semmi különös ezután, azért vannak kivételek - a jelek. A sólyom, a zenék, a rendszámok, stb.
Nem foglalkozom behatóan a témával, mert nem akarom eszerint élni a mindennapjaimat, de tény, hogy odaaát valakik azért foglalkoznak velünk. Én angyaloknak hívom őket, de ez szerintem szabadon választható.
Na megvolt az esti bőgés - már rég bőgtem ennyire, lehet ideje is volt... Nem számítottam semmi történésre és el akartam indítani újra az autót. Este volt, a sötétedő tengerparton álltam egyedül. A közelben egy darab embert nem láttam. Amikor elfordítottam a kulcsot, oldalra néztem és láttam, hogy egy alak közeledik felém a szürkületben. Pár másodperc múlva kiderült, hogy egy lány. Aztán mindenre jött a válasz. A lány pólóján egy hatalmas szív volt.
Annyira meglepődtem, hogy az utolsó könnnycseppek megakadtak valahol félúton.
Nem tudom, nem is akarom ezeket megmagyarázni, de mivel valós időben, valós helyen történnek, léteznek.

"Emlékszem a röpülés boldogságára. Hiszem, hogy szárnyaim újranőnek."
(Latinovits Zoltán)

1000

 

Napok óta forog velem a világ. Szédülök, ráz a hideg, aztán meg ver a víz. Az agyam meg csak zakatol, mint egy gőzmozdony. Nem igazán értettem, miért. Aztán ma kíváncsiságból kiszámoltam, mennyi idő telt el azóta...
1000 éjszaka
1000 nap
1000 sebhely
1000 gyertya
1000 reménysugár
1000 kérdőjel
1000 könnycsepp
1000 sóhaj
1000 ima
1000 ...
Már 1000... Még csak 1000...
Ezer örökkévalóság.

Nyár... forever

"Tudod, még sohasem voltam olyan boldog,
mint akkor, azon a reggelen,
Sétáltunk a folyóparton, és a hullámokat néztük.
Ősz volt; de azért még sütött a nap.
A fákon piros és sárga levelek remegtek.
Az angolok ezt úgy hívják: Indián nyár.
De nekünk csak ősz volt, egyszerűen csak ősz.
Fehér ingeden megcsillant a fény,
És én emlékszem - pontosan emlékszem, hogy mit mondtam neked.
Egy év telt el azóta, egy század, egy örökkévalóság.

Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
S velünk jön a szerelem, engedd, hogy így legyen.
Életünk, megszépíti egy fénysugár,
elkísér az indián nyár.

Ma nagyon messze vagyok attól az őszi reggeltől,
Ülök a folyóparton, és rád gondolok.
Hol vagy most? Mit csinálsz?
Eszedbe jutok-e még néha?
Egyedül nézem a hullámokat,
Látod, kijöttem ide.
Lefekszem a parti homokra, és emlékezem.
Emlékezem a víz kékjére, a napsugárra,
és a boldogságra, amit elvesztettem.
Egy örökkévalóság telt el azóta
egy század, egy év.

Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
S velünk jön a szerelem, engedd, hogy így legyen.
Életünk, megszépíti egy fénysugár,
elkísér az indián nyár.

Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
S velünk jön a szerelem, engedd, hogy tied legyen.
Életünk, megszépíti egy fénysugár,
elkísér az indián nyár.

Elmegyünk, egy szép nap innen elmegyünk,
S velünk jön a szerelem, engedd, hogy így legyen.
Életünk, megszépíti egy fénysugár,
elkísér az indián nyár."


ő... én...

"Szerettem? Nem tudom. Szereti az ember a lábát, a gondolatait? Csak éppen nincs értelme semminek a lába, vagy a gondolatai nélkül. Nélküle sincs teljes értelme semminek. Nem tudom, "szerettem-e". Az más volt. A vesémet, a hasnyálmirigyemet sem "szeretem". Csak éppen az is én vagyok, ahogy ő is én volt."

(Márai Sándor)

Valami új

Tegnap a temetőben álldogáltam a sírjánál - leülni nem tudtam, mert hideg volt, bár sütött a nap... Meredten néztem az évszámot - 2014. Ez már a harmadik év, ami átfordul nélküle.
Mennyi minden történt... És mindig ott volt, ott van...
2016 úgy elszaladt, hogy észre se vettem. Igazából nem sok mindenre emlékszem. Csak a lényeg maradt meg. Elmebeteg módon pakolva költöztem ki a lakásból, a lakásunkból. Emlékszem, Carrie a Szex és New Yorkban megszámolta, hány doboza volt a költözéskor. Én nem tudtam megszámolni. Képtelenség volt.
Két bőrönddel elindultam a világ végére. Minden és mindenki idegen volt, soha nem voltam ennyit egyedül távol a megszokott emberektől és dolgoktól.
Aztán letelt a szezon, megcsináltam és hazajöttem. Már ha lehet ezt mondani egy kinyitható kanapéra Anyunál, meg a raktárra, ahol az elmúlt 20 évem tartózkodik.
Elterveztem, mennyi mindent fogok csinálni a pár hét alatt, amíg itt leszek. Minden másképp lett. Nagyon fáztam. Most is. Nem volt kedvem sehova se menni, semmit se csinálni. Elnézést mindenkitől, akivel találkoztam volna. Nem tudtam, nem ment. Talán next time.
Most ismét ülök a bőröndök felett és két nap múlva elindulok. Tovább. Jön valami új.
Hálás vagyok mindenkinek, aki 2016-ban is része volt az életemnek, akármilyen formában.
Nem kívánok boldog új évet, mert mindenkinek mást jelent a boldogság. Inkább azt kívánom, hogy legyen olyan az új év, amilyennek szeretnétek. Sok szépet és sok jót mindenképpen. A körítés rajtatok múlik.
Jön 2017, valami új.
Csók