111 nap

111 nap telt. 111!
Pedig olyan, mintha tegnap még itt lett volna velem...
Ma a városban jöttem-mentem (ez enyhe túlzás, mert a tegnapi kisműtétem után éppen, hogy bicegni tudok csak) és délután azon járt az agyam, hogy hánykor végez már, mikor mehetek érte?! Aztán megint fejbevágtam magam, hogy te hülye, már sehova nem kell menned érte.
Dél körül volt találkám Qcuval. Kint vártam az utcán, leültem a kerítésre az Angyal utcában (Angyal utca - ez se véletlen...) és rámzúdultak az emlékek. Hogy utoljára akkor voltam itt, amikor érte jöttem. Hogy mennyi mindent csináltunk itt is. Hányszor jöttünk ide és csillogó szemekkel várta, hogy bemenjünk... Mint egy gyerek...
Azon kaptam magam, hogy az emberek elmennek előttem és csak néznek. Aztán rájöttem miért. Mert folytak a könnyek az arcomon. Aztán bementem és ott elszakadt minden. Megint bőgtem. Zokogtam és amikor felnéztem, csak azt láttam, hogy Zé és Margaréta szeme is könnyes. Négyen vigasztaltak egyszerre és be kell vallanom, nagyon jó volt.Jó volt kibőgni magamat és jó volt, hogy ott voltak velem. Mókuska, Zé, Qcu és Margaréta - barátok, akik szerintem ugyanúgy nem tudnak ezzel az egésszel mit kezdeni,mint én. 
111 napja nem tudunk ezzel mit kezdeni.
Nemrég azt írtam, hogy sehol sem jó és semmi sem jó. Ezen egy picit változtatnék. Találtam egy helyet, ahol egy picit jó. Ahol egy picit ki tudok zökkenni ebből az elmebajból.
De erről még nem merek, nem tudok, nem akarok írni. 
Majd...
Nem rohanok sehova. Már nem...

Ál/arc

Nem gondoltam volna, hogy valaha is álarc mögé bújok. Még ha csak részben is...
Mert nem lehet állandóan a nyomorommal foglalkozni. Már nekem is sok. De nem tudok mit csinálni, bárhova megyek, bármit csinálok, sehol nem jó és semmi nem jó...

Ezért inkább felvettem egy álarcot, vagy olyasmit. És kínomban vigyorgok. Vagy olyasmi.
Többen kérdezték, hogy miért nem írok, miért nem látnak új posztot itt. Nagyjából azért, mert már én is behányok a nyavalygástól. Mert mit lehet arra válaszolni, ha megkérdezi valaki, hogy jól vagy? Nem, nem vagyok jól. Fáj mindenem. Fáj a szemem, mert több mint három hónapja sírok. Fáj az agyam, mert nem tudom kikapcsolni. Hiába próbálok meditálni, hiába próbálok menekülni. Nem megy. Fáj a hátam, mert úgy szorítom magamhoz az ágyban Gyuri takaróját és párnáját, hogy természetellenes pózban ébredek fel sokszor. Fáj a hasam, mert bár már tudok enni, de nonstop görcsben van. Fáj a lábam, fáj a kezem, mert amióta meghalt, mindenem görcsben van.
Eltelt több mint három hónap és itt tartok. Még mindig. 
Még mindig őt keresem mindenhol. A zuhanyfülkéből kilépve kinézek a nappaliba, hátha ott ül a kanapén. Az autó felé menet azt remélem, hogy szembe jön velem azzal az őrült, pimaszul szexi mosolyával, beül mellém és azt mondja, hogy 'hello munci, mehetünk'.
Közben pedig lépten-nyomon szembesülök azzal, hogy már nincs. Kaját már nem is veszek otthonra. A hűtőszekrény üres. Már nem kell naponta mosni, mert nem hozza haza a dolgozós cuccait, a törölközőket az üzletből. Már nincs tele a szennyes a dolgaival - volt, hogy napi 2-3x is átöltözött, éppen milyen kedve volt. Nem kell mosni, nem fogy a mosószer, nem fogy semmi. A fürdőszoba tele van a cuccaival, amiket már senki nem fog elhasználni. Ilyen pakolás, olyan krém. Mindenhol ő van. Mindenben ő van.
Közben mégis otthon a legjobb. Otthon érzem őt a legjobban. Sokszor érzem úgy, hogy ott ül mellettem a kanapén, vagy fekszik mellettem az ágyban. A múltkor megmosta a hajamat a zuhany alatt...
De ezt kinek mondjam el? Hülyének néznétek. Vagy azt hinnétek, megkattantam. Pedig nem. Mindenki érzi őt. Olyan embereknek jelent meg, akik alig voltak vele kapcsolatban. Olyan ismerősök írnak nekem, hogy vele álmodtak, akik őt csak rajtam keresztül ismerték, vagy épp nem is találkoztak.
Csodálkoztok, hogy üvöltök a temetőben?! Mert én nem...
És azon sem kell, hogy álarc mögé bújok...
Mert ott legbelül nem bírom tovább. De inkább nem mutatom, nem mondom. 
Mert nem segít. Semmi sem segít...

Itt, ott, sehol

Eddig is motoszkált az agyamban, de ma tört rám igazából, hogy elmehetek én a Balatonhoz, elmehetek Berlinbe, Hollandiába, akár a világ végére is, de nem jobb. Sehol sem jobb.
Lehet, hogy titkon azt reméltem, hogy jobb lesz, de nem lett. Nem mondanám menekülésnek, de valahol mégis az. Mert addig sem vagyok otthon. De teljesen mindegy hova megyek, a sarki kis tóhoz, vagy a holland tengerpartra, nem jobb. És nem azért nem jobb, mert nem akarom, hogy jobb legyen. Nem megy. Próbálom lefoglalni magam, de most itt, már több mint egy hét Holandia után kell rájönnöm, hogy talán egyedül a hétvégi munka köti le annyira az agyamat, hogy enyhül a fájdalom. Itt jó helyen vagyok, mindenki a kedvemben jár, de egy valami hiányzik: Ő. És G mindenhol hiányzik. Hiányzik fogmosás közben és hiányzik vezetés közben. Annyira hiányzik, hogy fáj. Pár napja fáj mindenem. A lábaim már annyira, hogy nem bírok se ülni, se állni, se feküdni, se menni. 
Túl vagyunk a három hónapon is (hihetetlen...), de nem enyhül a fájdalom. Sőt...
Ahogy telnek a napok, egyre többször hasít belém, hogy nincs és már nem is lesz velem.
Ma, három hónap után először rávettem magam, hogy bemenjek pár boltba. A másodikban elbőgtem magam. Mert megint azt nézegettem, hogy mit vennék neki, vagy mit vennék magunknak. Ki is jöttem.
Nem is vettem mást, csak vitamint, meg rágót.
Élek, mert muszáj. Mert itt maradtam. De ez inkább vegetálás. Csak azért eszem, hogy legyen valamennyi energiám. Az élvezet miatti evés a múlté. Csak azért tömöm magamba a vitaminokat, hogy valamennyire szinten tartsam magam. A gyógyszereket is csak azért szedem be, mert most még azt mondja az agyam, hogy ezt be kell szedni. De ennek nem sok köze van az élethez. 
Persze jövök-megyek, meg igyekszem néha még mosolyogni is, de ez nem az az Alex, akit ismertetek július 12. előtt. Ez nem az az Alex, akit ismertem.
Hosszú percekig állok mostanában a tükör előtt és nézem az arcot, ami visszanéz. Nézegetem, hogy ki ez. Mert ez nem én vagyok. 
Sokszor azt várom, hogy megjelenik az Ő arca is a tükörben. Olyankor átfut egy mosoly az arcomon. Mert eszembe jut, hogy mennyit bolondoztunk a tükör előtt.
Aztán újra azon tűnődöm, hogy ki ez, aki a tükörben szembenéz velem.
Ki ez, aki úgy néz ki, mit egy öregember? Ki ez, aki pár hét alatt megőszült? Ki ez, aki úgy érzi, hogy elárulta az egész világ? 

Nem hiszem...

 

Hogy is kellene fogalmaznom, hogy senki ne sértődjön meg? 
Nem hiszem, hogy bárki is tudja, mi történik most velem. Tudom, van aki elvesztette a párját, vagy szerettét vagy valaki mást. De nem hiszem, hogy rá lehetne húzni egy sablont minden gyászra. 
Nem hiszem, hogy lehetne univerzális tanácsokat adni, hogy ezt csináld, vagy azt csináld.
Mert nem.
Azt pedig végképp nem hiszem, hogy meg is kellene fogadnom minden tanácsot ész nélkül. Mert nem.
Majd ha én úgy érzem, akkor majd azt csinálom, ha meg így érzem, akkor ezt csinálom.
Egyelőre még mindig annyira fáj, hogy az agykikapcsolás az elsődleges küldetés.
A túlélés projekt folyik lassan három hónapja. Tessék megérteni, hogy nekem ezt most túl kell élni. Vagy legalábbis túl kellene. Hiába másztam ki a 9. emeleti tetőre Gyuri halála után, nem tudtam és nem is akartam leugrani Mert egyszerűen elmebetegség lett volna. Éppen elég elmebetegség, ami történt. Az ami történt, ahogy történt és ami utána történt.
Túl kellene élnem, de közben a legjobb lenne meghalni. Persze szép az élet blablabla... Lóf.szt szép. Nem szép. Ha szép lenne, nem történnének ilyen dolgok. Ha szép lenne, kurvára nem kellene eltemetnem 39 évesen a páromat. Ha szép lenne, nem kellene most ezt a blogot írnom.
Amúgy meg szép, mert kék az ég, meg süt a nap és minden ugyanúgy megy tovább minden áldott nap. A világot kurvára nem érdekli az én nyomorom. Egy kis pötty vagyok, semmi más. Ha eltűnnék, egy hétig talán foglalkozna velem is pár ember, vagy pár tucat, aztán szépen elfelejtenének. 
Emlékeztek arra a jelenetre a Studio 54-ben, amikor a drogos öreglány összeesik és meghal a tánctér közepén? Aztán mindenki megáll körülötte két percre, utána kiviszik, aztán mindenki táncol tovább.
Na az élet ugyanilyen. Páran megállnak két percre, vagy háromra, aztán mindenki táncol tovább.
Nem hiszem, hogy bárki is tudja, mi történik velem. Mert még én sem tudom teljesen tisztán, hogy mi történik...

 

Yom Kippur, Hollandia...

 

Ülök egy kanapén és holland oldie-slágereket hallgatok a rádióban, miközben nézek kifelé a fejemből. Az elmúlt hét villog a agyamban. Meg persze az elmúlt hetek, hónapok, évek...

A zsidó ünnepekhez furcsa kötődésem van. Mert egyszer csak ott voltak. Nem készültem rájuk, csak lettek. Örülök, hogy belekerültem picit a zsidó körforgásba. Gyuri által picit zsidó lettem én is és erre büszke vagyok. Pont ezért lett gyomorgörcsöm, amikor jött az új év és utána a Yom Kippur. Ilyenkor rendszerint családilag összejöttünk és együtt voltunk. Úgy tűnik, ennek most vége... Egy barát szólt, hogy ilyenkor szoktak imádkozni elhunyt szerettekért és kérdezte, nem jönnék-e templomba. Nem voltam biztos abban, hogy ez jó ötlet. Nem voltam biztos abban, hogy be bírok menni a templomba és végig tudom csinálni. Közben pedig végig előttem volt Gyuri koporsója, amire egyetlen dolgot tettem az utolsó útján: a kipát, amit együtt vettünk Jeruzsálemben. 
Nem érdekelt, hogy előtte éjjel dolgozom és vagy tudok aludni, vagy nem. Hullafáradt voltam, de szombaton elmentem a zsinagógába. Barátok kísértek - hálás vagyok érte. Egyedül nem biztos, hogy ment volna... De megtettem. Gyuriért, magamért, értünk...
Ott álltam az utolsó sor szélén és csak folytak a könnyeim. Pont velem szemben állt Robi, aki Gyurit temette. A zsinagóga két végén álltunk, de éreztem, hogy izzik a levegő köztünk. Van ott valami a templomban, valami megfoghatatlan...
Örülök, hogy elmentem. Ez is egy lépés az elfogadhatatlan elfogadása felé...

Másnap este pedig Anyuval elindultunk Hollandiába az agykikapcsoló túrára. 
Én vezettem végig. Este 7-kor indultunk. Délelőtt 11-kor érkeztünk meg. Egyszer fáradtam el igazából, már Köln előtt voltunk. Megálltam a parkolóban és mondtam Anyunak, hogy muszáj aludnom egy fél órát. 35 perc után felébredtem és mintha mi sem történt volna, levezettem végig az utat. 1400 km. 
Most itt ülök ÉvaNéni kanapéján, már mindenki lefeküdt. De én csak nézek kifelé a fejemből és holland oldie-slágereket hallgatok a rádióban. 
Eljöttem ide, hátha sikerül kikapcsolni egy picit az agyamat. Hátha...
Jó helyen vagyok, ez biztos.