40/20

Ma számok pörögtek az agyamban. Számok is. Mert amúgy nonstop pörög. Néha már fáj, annyira. Plusz megint a kezembe akadt a megmaradt fél zacskó rum kokos. Veszélyesek a magányos éjszakák...
40. 20.
Jövőre lett volna 40. Már a 39. környékén azt terveztem, mit csinálok majd neki a 40-re...
Ő fergeteges meglepetésbulit szervezett nekem a 40-re. Én meg akartam kérni a kezét. Esküvőt akartam a 20. évfordulóra. Olyan igazi nyálas sírvaröhögős esküvőt. 
El akartunk menni Tahitire. Egyszer. Bejártuk a fél világot, de az kimaradt. És mindig arról beszéltünk, hogy egyszer, csak egyszer oda. Pont jó lett volna nászútnak.
Nem lesz buli. Nem lesz esküvő. Nem lesz semmi.
Szépen lassan törlődik a rendszerből. A romeo már törölte a profilját. Valahogy megtudták, hogy meghalt és rendőrségi nyomozás folyik. Értesítettek, hogy a szabályok szerint blablabla... Felfüggesztették a profilját, aztán egyik nap még volt, másik nap már nincs. Szingli lettem a nagy büdös buzicéllövöldében. Még csak egy hülye özvegy státusz sincs. Hogy legalább valami nyoma legyen... Volt. Nincs. 
A rum kokos jó. Meglepően jó. Én ugye nem iszom, de lehet, hogy kellene... Hátha megállna tőle néha az agyam... Csak néha...

Álom

Álmodtam. Több mint négy hónap után először álmodtam. De nem volt jó.
A nyolc éve eladott veresi házunkban voltam, egyedül. És húzogattam a redőnyöket. Furcsa, mert gombokat nyomogattam, tehát automata volt a redőny az álomban. Pedig a valóságban sima húzogatós redőnyünk volt ott. Húzogattam a redőnyöket és közben Gyurit szólítgattam. Majd elkezdtem körbe-körbejárni a házban és kerestem. De nem volt sehol..

Furcsa volt újra ott lenni. Imádtuk azt a házat, mindenünket beletettük, aztán belerokkantunk. Ez is csak egy rész a 19 év folyamatábrájában, ami most már lassan történelem lesz...

De álmodtam végre. Még ha nem is volt jó...

Arra ébredtem, hogy valaki leült az ágy szélére. Konkrétan éreztem, hogy mozog az ágy. Felnéztem, de nem volt ott senki.
Pedig szerintem volt...

Semmi sem ugyanolyan...

 

Semmi sem ugyanolyan...
Ma reggel, ébredés után valamiért kinyitottam a konyhában a bögrés szekrényt. Nem tudom, miért. Mert nem iszom semmit reggel, amihez bögre kellene. Már nem kellenek a bögrék, mert nincs, aki kávézna. 
Volt olyan reggel, délelőtt, hogy 2-3 kávét is megivott és persze mindegyiket más bögréből. Én meg csak pakoltam utána a bögréket szorgalmasan. Volt mit pakolni, mert sok bögrénk van. De már nem kellenek.
Mint ahogy egy csomó minden más se kell már...
Eltelt több mint négy hónap és semmi nem ugyanolyan. A hűtő mindig tele volt kajával. Az előbb kinyitottam és nem volt benne semmi más, csak pár szelet sajt. Így sajtos kenyeret ettem majonézzel. Mert még a sarki Mekibe sincs kedvem lemenni. 
Gyuri temetése után egy-két héttel már többen mondták, hogy pakoljam össze a cuccait, mert később még rosszabb lesz. Hát nem, azóta se pakoltam össze. Majd összepakolom, ha olyanom lesz. Most nincs. 
Még a saját cuccaimat se nagyon pakoltam el azóta. Most akadt meg a szemem a rövidnadrágokon. Jó helyen vannak. 
Nem, nem kattantam meg, nyugi.
DE igen, meg vagyok kattanva. Na és?! Mert eltelt négy hónap és mi van? Semmi. A nagy büdös semmi. De minek kellene lennie? 
Egyedül vagyok. Egy nagy üres vákuumban ülök. Nonstop emberek között lehetnék, ha akarnék. De ha emberek közé megyek, akkor általában fél óra múlva egyedül akarok lenni. Ha itthon vagyok, el akarok menni. Ha elmegyek, haza akarok jönni. 
Egyedül vagyok. 20-22 évvel ezelőtt is egyedül voltam, de titokban mindig azért imádkoztam, hogy jöjjön az, akire ránézek és tudom, hogy ő az. Jött. És azt hittem, soha többet nem kell majd egyedül lennem. Mert ha nem volt velem, akkor is tudtam, hogy van. Most nincs velem. És tudom, hogy van valahol. De nem látom, nem tudom megérinteni. Csak néha érzem. Érzem, hogy velem van.
De ez nem ugyanolyan.
Semmi sem ugyanolyan...

A Superman-es alsónadrág...

 

Ez is egy olyan szombat este, mint a többi. Itthon vagyok, egyedül és készülök az éjszakára.
Semmi különös, csak vagyok. 
Elmentem zuhanyozni, aztán megálltam a hálóban a szekrény előtt. Elkezdtem válogatni az alsónadrágok között, de egyik sem tetszett mostani hangulatomnak. Aztán megállt a kezem.
Négy hónapja nem nyúltam az ő fiókjához. Most kihúztam és belenyúltam. Az első, amit megfogtam egy Superman-es alsónadrág volt. Én vettem neki anno, még talán Bécsben, vagy Parndorfban. Fogtam a kezemben és meredten álltam a szoba közepén.
Hirtelen ötlettel belebújtam. Egy méretnyi különbség volt köztünk, az ő cuccai nem nagyon voltak jók rám. De ez most pont passzolt. 
Ja persze, kb. 10 kilót fogytam azóta, szinte mindenem lóg rajtam. Még úgy is, hogy közben 2-3 kiló ugrál rajtam fel-le. 
Álltam a Superman-es alsóban a tükör előtt, folytak a könnyeim és közben az angyalszárnyakat néztem, amik az ágy mellett lógnak. A betűk picit megkoptak a sok mosásban, imádta ezt az alsót. 
Nem baj, ma este ez a kopott alsónadrág pont jó lesz nekem.
Ma este én leszek Superman...

A Score...

Ma este fogászati röntgenre mentem és eszembe sem jutott, hogy a Score mellett leszek, amíg oda nem értem. Leparkoltam, felnéztem és ott volt előttem. A hely, ami reményt jelentett, a hely, amit már átkozok...
És már 4 hónapja, hogy elment... És szinte napra pontosan 1 évvel ezelőtt indult a Score, ami reményt jelentett.
Remény volt nekem, hogy hátha segít Gyurinak megtalálni picit önmagát. Reményt jelentett Gyurinak, hogy bizonyítson, hogy azt a rengeteg kreatív dolgot megvalósítsa, ami az agyában pörgött.  És reményt jelentett nekünk, hogy egy picit rendbe jöjjünk anyagilag.
Talán egyikünk se gondolt arra, hogy a siker és a csillogás közepette ennyi mocsok és szenny fog ránk zuhanni. Én már valamennyire gyakorlott voltam ebben, hiszen 20 éve vagyok az éjszakában. Bár mindig megdöbbenek a mai napig, hogy milyen undorítóan gecik tudnak lenni az emberek. Gyuri mindig mindenhol megvédett engem, ha támadás ért. 
A Score pár hónapos léte alatt nekem kellett többször megvédenem őt. Mert bántották. Indokolatlanul, mocskosan, alattomosan. Azok, akik a szemünkbe vigyorogtak és jópofiztak, a hátunk mögött undorítóan kavarták a szart.
G éjjel-nappal dolgozott a helyért, amiben hitt. És mit kapott cserébe? Rosszindulatot és mocskot. És nem csak a vendégektől, hanem házon belül is. Nyugodtan magába szálllhat mindenki, a pultosoktól a főnökségig, mert van miért. 
Gyuri hitt a Score-ban, de nem ment. Bezárt. Magába roskadt, megkattant. Magát okolta. Hiába próbáltuk neki mondani, hogy nem ő tehet róla, mert nem is ő tehetett. A sok mocsok, amit kapott megtette a hatását. Megkattant és elindult. Nem tudtam már segíteni neki. Nem hagyta. 
Nem sikerült. 
Ma este ott álltam a Score előtt és bőgtem. Eszembe jutott minden. Ahogy ott állt a sarkon és cigizett. Ahogy rohangált, hogy minden rendben legyen. Az orromat a bejárati ajtó üvegére nyomtam és néztem befelé, hátha a félhomályban felbukkan a vigyorgó feje...
Mert akkor minden rendben lenne...

If It's Tuesday, This Must Be Belgium

Na nekem ez vasárnaptól péntekig tartott.
Az utolsó éjjel itt és egész jól vagyok. Ülök az ágyon és közben nézek kifelé az ablakon, amin egész éjjel egy reflektorszerű utcai lámpa világít be. (Van redőny, majd leengedem.)
Holnap megyek haza. Persze kalandosan-alexosan.
Ma Brüsszelben százezres tüntetés volt, autókat gyújtottak fel, stb., az amszterdami reptér meg random indított gépeket, akkora köd volt. Na jó lenne, ha holnap ezek mind nem lennének... Merthogy Amszterdamon keresztül megyek haza.
Bella mindent megtett, hogy jól érezzem magam. Hozott-vitt, jöttünk-mentünk, de nem vittük túlzásba.
Ugye azért jöttem vasárnap, mert el akartunk menni a háromnapos La Demence-party záróbulijára. Na azt rendesen benéztük, mert egy darab jegy nem maradt. De ezt is jelnek veszem - nem kellett elmennem valamiért. Sok szép emlék miatt akartam volna ismét menni, de talán a rosszak miatt alakult úgy, hogy nem jött össze. Eszembe jutott a vaslépcső, amin Gyurit ájultan a hátamon hoztam le az egyik partyn. Lent, a lépcső alján várt két biztonsági ember és én szinte biztos voltam benne, hogy úgy félmeztelenül kitesznek minket az utcára. Nem így történt, Gyurit bevitték az orvosi szobába, magához térítették és megvárták, míg jobban lesz és még utána sem dobtak ki minket, hanem visszamehettünk a buliba. Nem tudom, otthon mi történt volna hasonló körülmények között... 
Tudjuk, mi történt... Semmi... Szartak rá... Nem segítettek neki, hagyták meghalni...
Nem voltam vele, nem tudtam levinni a hátamon, nem tudtam segíteni neki...


Na úgyhogy a vasárnap este buli helyett pihenéssel telt. Ja igen és voltam Párizsban is!
Hétfőn reggel Bella elment dolgozni, aztán dél körül hazajött értem és visszamentünk a városba. Kajáltunk, mászkáltunk. Este moziztunk. Akkor kattantam meg először picit. Egy Sex and the city 2-n elbőgtem magam...
Másnap délután kimentem Ildihez és Kayhoz, akik Brüsszel mellett laknak. Ildi összeszedett a reptéren, addig kimentem vonattal, aztán elmentünk a nagyobbik gyerekért, Matthiasért.
Hazamentünk, utána hazaért Kay, majd Ildivel elmentem a bölcsibe a kicsiért. Este családi körben telt, beszélgettünk - a temetés óta nem találkoztam velük, volt miről beszélni.
Éjjel lent aludtam a nappaliban, ami faltól-falig üveg körben és egy erdő mellett van a ház. Végig olyan érzésem volt, hogy nem vagyok egyedül ott lent...
Szerdán reggel Kay kivitt a vonathoz és visszajöttem Brüsszelbe. Egyedül visszataláltam a lakáshoz, segítség nélkül. Este pedig indultunk Antwerpenbe a Pam Ann-showra - Bella, Harald (a főnöke) és én. Már a vonaton furcsán éreztem magam. Aztán a show végefelé azon kaptam magam, hogy folynak a könnyeim. Egy elvileg humoros, sőt szarkasztikus show közben. Persze eszembe jutott, hogy voltam már Pam Ann-en Bécsben, de akkor Gyurival... A show után még elmentünk inni valamit és amikor a többiek kimentek cigizni, elkezdtem babrálni a telefonomat és megtaláltam az utolsó nap levelezését Gyurival. Na akkor és ott végem volt. Elkezdtem bőgni, ki kellett mennem az utcára. 
Visszafelé a vonaton próbáltam aludni picit, nem ment. A pályaudvar után megbeszéltülk Bellával, hogy éhesek vagyunk, így éjjel 1-kor elmentünk mekizni. Aztán haza és ágy.
Ma egész nap itthon voltam. Bella délelőtt dolgozott, aztán hazajött és főzött. Isteni burgonyakrémlevest csinált. Délután aludt egy picit, majd visszament az üzletbe. Este meg rántott csirkét csinált krumplipürével -a világ egyik legjobb kajája! Utána James Bond-filmet néztünk, a Skyfall-t, immáron nemtudomhányadszor. De ha két James Bond-buzi találkozik :)
Most fekszem az ágyon és aludni kellene, de utazás előtt sose tudok... 
Holnap este ilyenkor már dolgozom. Holnap már otthon leszek...

Nettó 120 perc Párizsban

Kevesebb, mint 12 óra alatt megvalósítottam 2 álmomat is - láttam az Eiffel-tornyot és utaztam a TGV-n.
Az úgy volt, hogy kitaláltam, hogy mi lenne, ha elmennék Brüsszelbe. Addig néztem a repülőjegyeket, amíg már a fapados is olyan drága volt, hogy mindegy volt, mivel repülök. Ezért - ha már megyek, akkor miért ne mennék párizsi átszállással? 
Vasárnap reggel munka után felvettem Anyut, hazamentem, lezuhanyoztam, bezártam a bőröndöt és elindultunk. Először a temetőbe Gyurihoz... Aztán Anyu kivitt a reptérre.
10-kor indultam Párizsba. 12 után nem sokkal érkeztem meg. Mire a csomagokat összeszedtem, aztán kiderítettem, hol van csomagmegőrző, meg hogy honnan indul a vonat, jegyet vettem stb. már 2 óra volt. 2 után pár perccel már a vonaton ültem és mentem Párizsba. 3-kor jöttem ki az álllomásról és tudtam, hogy maximum két órám van. Ebbe bele kell férnie az Eiffel-toronynak és aminek még lehet. A Notre Dame-nál kezdtem, aztán gyalog indultam el a Szajna-parton. Nem érdekelt, hogy nem aludtam, nem érdekelt, hogy szerdán felvágták a lábamat és fáj. Párizsban voltam, két órám volt - mentem.
Szívtam magamba a párizsi levegőt, forgattam a fejemet. Közben az agyamban kavarogtak a dolgok. Életemben először vagyok Párizsban - egyedül. Nem így terveztük. Autóval akartunk idejönni, hogy megmutassuk a magyar rendszámú Citroent az ittenieknek. Gyurival kellett volna most itt lennem...
Mentem és néztem, amit csak lehetett. Az Eiffel-torony után már szomjas voltam, éhes voltam, fájt a lábam, lementem a metróba, hogy elinduljak visszafele. Még időben voltam, azt számoltam, hogy még egy igazi francia McDonalds-ba is lesz időm bemenni.
Már több, mint negyedórája nem jött semmilyen vonat. Kezdett gyanús lenni a dolog. Megkérdeztem a pénztárban, hogy mi folyik? A kishölgy közölte, hogy baleset történt és nem járnak a vonatok. Na akkor levert a víz. Már a másik állomásnál kellett volna lennem és még sehol nem voltam. Átrohantam a Szajnán egy másik metróállomás irányába. Közben az járt a fejemben, hogy az nem lehet, hogy így megszívom ezt a kalandot és lekésem a csatlakozásomat. Nagy nehezen megtaláltam az állomást és elindultam kerülővel vissza. Számoltam az állomásokat, meg a perceket. A metróban mindenki totyorgott, ráérősen mászkált én meg próbáltam rohanni a másik vonathoz. Szerencsém volt, egy olyan vonat jött, ami kevesebb helyen állt meg. Így pár perccel a TGV indulása előtt értem ki a CDG reptérre. Összeszedtem a bőröndömet és felszálltam az igazi gyorsvonatra. Ami menet közben annyira nem is tűnt olyan gyorsnak.
Este 9 előtt érkeztem meg Brüsszelbe. Bella várt a pályaudvaron, hazamentünk, vacsorát csinált nekem és valamikor éjfél után elájultam.
Most itt ülök a nappalijában. Brüsszelben vagyok. Jó helyen.