Happy New Year

 

Nem írtam. Már egy hete nem írtam. Nem bírtam, nem tudtam. Veregethettem volna a mellemet, hogy tessék, túléltem a karácsonyt is. Túl. Pont. A kemény része azt hiszem a ma éjszaka lesz. Pontosabban az éjfél. 
Hazafelé az autóban most az járt a fejemben, hogy tavaly ilyenkor vajon sikerült-e ugyanazt csinálnunk, amit előtte 17 évig. Vagyis, hogy én álltam a pultban, ment a Himnusz, aztán megnyomtam a play gombot és indult az őrület. Ő meg közben mellettem állt és fogtuk egymást. És nem emlékszem. Nem emlékszem, hogy tavaly ez hogy volt. Ő is dolgozott, én is. De legalább elérhető távolságban voltunk. 
Idén ez már sehogy se lesz. Reggel 6 van, aludnom kellene, de nem tudok. Bevallom, parázok. Most igazán parázok. Mostanában csendben voltam, persze magamban beszéltem vele. Mindig beszélek vele. De pár napja elkezdtem hangosan beszélni. Azon kaptam magam a tesco-parkolóban, hogy miközben pakoltam be az autóba a cuccokat, hozzá beszéltem. Hangosan. A temetőben eddig is kiabáltam, na de egy tesco-parkolóban... 
Mivel ez pár napja van, fogjuk rá a szilveszterre. Arra, hogy nem lesz ott - legalábbis abban a fizikai állapotban nem, amikor meg tudnám fogni és meg tudnám csókolni. Valószínűleg ott lesz pedig, mert sokszor ott van. Mindenhol. 
Furcsa év volt ez. 2013-ban nagyon sok szarság történt, majdnem szétmentünk, de aztán megbeszéltük, hogy nem tudunk egymás nélkül... Idén egész jól indult az év. Persze gondok voltak. De reménykedtem. Aztán április 19-én ért véget szerintem minden. Akkor volt utoljára nyitva a Score. Akkor foszlott szerte sok minden. Az örvény elkapott minket. Gyurit jobban. Nem élte túl. 
Most már érzem, hogy nekem túl kell élnem. Többször meg akartam halni az elmúlt időszakban. De már nem akarok. Most már élnem kell. Még nem tudom hogyan, de kell. 
Ez egy szar év volt. Életem legszarabb éve. Valamiért azonban legbelül reménykedem, hogy az nem lehet, hogy a következő is szar legyen. Szerintem segít nekem és vigyáz rám.
Kemény lesz. 
"Happy new year
Happy new year
May we all have our hopes, our will to try
If we don't we might as well lay down and die
You and I"
(ABBA)


December 24.

December 24. Csak egy dátum lett. Szerencsés voltam, mert az élet mellém sodort valakit, akivel nem volt muszáj görcsölni a karácsonyon. A szerencsém elhagyott, de remélem, hogy nem ment messzire. 
Valószínűleg gyerekkori emlékek miatt blokkolódott bennem a karácsony. Mert annyira kötelező volt minden, hogy egy idő után már nem szerettem. Elment mellettünk az a varázs, ami az elején még talán nyomokban megvolt. A legmélyebb élményem egy nagyon havas és hideg december 24., amikor Anitával (igen, ő a lány a szomszédból, aki pár évvel később szüleivel megmentette az életemet) lementünk a hóba, amíg folyt a fadíszítés otthon. Már nem is emlékszem, mit csináltunk, de tuti jó volt, mert megmaradt bennem nagyon.
Felnőttként pedig már nem akartam ezt az egész karácsonyi hercehurcát. Aztán jött Gyuri, a zsidó fiú, akiknél nem volt karácsony. Legalábbis olyan formában nem, ahogy az általában szokott lenni. Nem mondom, hogy rögtön az elejétől működött minden. Hiszen az elején el volt tiltva tőlem. Én meg tőle. De aztán az évek során úgy alakult, hogy ez a pár decemberi nap nem is volt annyira gáz. 23-án alig vártuk, hogy vége legyen az őrületnek. 24-én mindig anyumnál kezdtünk dél körül, ott volt az én családom. Aztán este mentünk Gyuri családjához.
A családozást letudva örültünk, hogy van pár napunk egymásra. Az utolsó pár évben barátokkal is voltunk. Bár persze sokszor dolgoztam karácsonykor is, mert a szórakoztatóipar nem áll meg akkor sem. De nem érdekelt minket. Együtt voltunk akkor is, ez volt a lényeg. Nem volt karácsonyozás. Fa se volt, ajándékok se nagyon. Mindenünk megvolt. Boldogok voltunk. Amikor nem, akkor is.
Azt hittem, hogy ezért nem lesz annyira gáz idén. Tévedtem. Olyan görcsben vagyok, hogy nem lehet szavakkal leírni. Elmúlt éjfél. Már 24. van. Görcsöl a fejem. Zsibbadnak a lábaim. Üvöltenék, ha bírnék. 165 nap telt el. Nem lett igaza azoknak, akik azt mondták, hogy az idő segít. Nem segít. Tegnap ugyanúgy végigbőgtem a várost. A temetőben ugyanúgy kiabálok, amikor egyedül vagyok. Sokszor vagyok egyedül... 
Érdekes módon mégis nem a karácsonytól parázok most jobban, hanem a szilvesztertől. A 19 év alatt egy szilveszter volt, amikor nem dolgoztam. Mindegyiket együtt töltöttük. Éjfélkor mindig együtt voltunk. Bele sem merek gondolni, mi lesz egy hét múlva. 
Szeretnék elfutni. Elfutni valahova messzire.

Valami történt

 

Valami történt. Tegnap valami történt. Napra pontosan öt hónappal a borzalmas nyári szombat után valami történt. Álltam a zuhany alatt és mosolyogtam. Nem tudom megmagyarázni miért. Becsuktam a szemem és mosolyogtam. Gyuri ott állt velem szemben a zuhanyfülkében (a háromszemélyes zuhanyfülkénkben...) és mosolygott rám. Azzal az ultraszexi geci mosolyával. Én meg visszamosolyogtam. Folyt rám a meleg víz és mosolyogtam. Még talán a hátamat is megmosta, ahogy szoktuk.
Valami nem stimmelt. Mert a szombat éjjel is mosolygósra sikerült. Öt hónap után először mertem úgy igazán nézni a táncoló tömeget és először tudtam önfeledten mosolyogni. Eddig is figyeltem az embereket a szemem sarkából, mert azért nem árt, ha látod, hogy mi folyik a tánctéren. De most álltam a pultban és néztem az embereket és mosolyogtam. Okay, volt pár pillanat, amikor könnybe lábadt a szemem, de az este nagyjából úgy sikerült, ahogy az meg van írva. Egy spanyol srác odajött hozzám és elérhetőségeket kért, mert imádta, amit csinálok. Hajnali 6-kor, a záráskor ott álltak a tánctéren és tapsoltak. 
Azért hazafelé az autóban párszor elsírtam magam, de ez vasárnap reggel egész normális. A vasárnap reggelek a legrosszabbak. Akkorra összegyűlik minden és úgy érzem, hogy itt a vég. De most valahogy a könnyeket törölgetve is mosolyogtam picit. Hazaérve bevettem a szokásos nyugtató-altató bogyókat, amiknek amúgy semmi hasznuk nincs, de ezekkel legalább 3 órát tudok aludni. Mielőtt reggel 8 körül beájultam még talán mosolyogtam egyet, aztán magamhoz húztam a macit és elaludtam.
Valami történt. Mosolyogtam. Persze a fájdalom megvan, mert közben mindenem fáj, de ez talán valami. Egy pici valami. 
Bármi, vagy akármi. Valami.

Könnyen és hamar felejtenek...

Az emberek egy része könnyen és hamar felejt... Elfelejti honnan jött és azt is, hogy ki mit tett érte...
Ma a városban jöttem-mentem és persze járt az agyam. Ami amúgy is jár nonstop, de mostanában turbófokozatban van és cikáznak benne a dolgok. Nem tudom miért jutottak eszembe azok az emberek, de eszembe jutottak. Talán azért, mert az üzlet környékén jártam és persze nem tudok elmenni a Király utcában úgy, hogy ne bőgjem el magam.
Azt tanította az anyukám és a nagyszüleim, hogy ne hánytorgassam fel, ha teszek valamit valakiért. Pedig néha nem ártana. Mert jópáran könnyen és hamar elfelejtenek dolgokat. Eszembe jutott az az ismerős, akinek munkát szereztem, segítettem neki, nem azért, hogy hálából letérdeljen előttem, hanem azért, mert azt tanították nekem, hogy jót tenni jó. Ugyanennek az ismerősnek Gyuri sokszor ingyen, vagy majdnem ingyen vágta a haját, mert szegénynek nincs munkája, nincs pénze... Ugyanez az ismerős most keresztülnéz rajtam és annyit nem mondott Gyuri halála óta, hogy baszódjak meg.
Aki érti, érti...
Ez csak úgy eszembe jutott, mert jópáran vannak. Akik könnyen és hamar felejtenek...

Jól vagy?

Jól vagy? Hogy vagy, jól? Kérdések, amikkel nem tudok mit kezdeni. Én lennék a legboldogabb, ha azt tudnám válaszolni, hogy igen, jól vagyok. De nem. Nem vagyok. És nem azért, mert nem akarok.
Pár okos ember majd biztos analizálja ezt is és felállítja a nagyon okos diagnózist. Hogy de jól kell lennem. Persze, mert ez így működik.
Nem vagyok jól. A lelkem háborog és a testi jelek már valószínűleg ennek következménye. Igen, tudom, menjek el ide, menjek el oda, kérjek segítséget, meditáljak, álljak fejre, legyek jól.
Ez nem így megy. Tegnapelőtt szinte ismeretlenül kiosztott valaki, hogy én mit művelek. Kérem szépen, nem művelek semmit. Próbálok túlélni. Azt írtam neki, hogy senkinek nem kívánom azt, amin én most keresztülmegyek. Senkinek nem kívánom, hogy el kelljen temetnie 19 év együttlét után élete szerelmét. Senkinek nem kívánom azt a nagy adag szart, ami rám szakadt. Nem értette. És valószínűleg sokan nem értik. Miért? Mert fogalmuk sincs arról, hogy milyen ez. Mert nincs. 
Mostanában többször posztoltam a facebookra valamit, hogy mi történt velem, vagy éppen, hogy mivel van tele a tököm. Aztán látva a sok okos választ, inkább szépen leszedtem. Mert úgy érzem, hogy a világ szemében most én vagyok a szegény hülye, aki itt nyavalyog már lassan öt hónapja. Megértem, aki így gondolja.
Viszont többen is jelezték, hogy segít nekik, amiket írok. Az, hogy kiírom magamból a fájdalmat. Kiírom magamból azt az őrületet, ami történik. 
Nem vagyok jól. Nagyon nem. Mindenem fáj. Tegnap bekerültem a sürgősségire trombózisgyanúval. Már annyira fájt a lábam, hogy se állni, se feküdni, se aludni nem tudtam. Ugyanarra a sürgősségire kerültem, ahova Gyuri halála előtt pár héttel már egyszer bekerültem. Akkor 200-as vérnyomással és 150-es pulzussal. Akkor saját felelősségemre eljöttem, mert úgy éreztem, hogy el kell jönnöm. Talán jel volt, hogy valami rossz fog történni. De nem vettem tudomást róla. Nyár volt. Élvezni akartam, együtt lenni, strandra menni, a Balatonban meztelenül fürödni éjszaka, lángost enni, fagyit nyalni. Aztán a nyaram egy rémálom lett.
Most ismét a sürgősségin kötöttem ki. Talán ez is egy jel. Trombózist nem találtak, de valamiért még mindig nagyon fáj a lábam. A betegfelvételnél már megvoltak az adataim. Végigkérdezte őket a nagyon kedves asszisztens. Egyszercsak elkezdtem szédülni. Az értesítendő hozzátartozóhoz ért, elkezdte mondani: Alpern György, telefon xxx... Ez helyes? Csak azt vettem észre, hogy azt kérdezgeti, hogy fiatalember, jól van?! Térdeltem a pult előtt és ömlöttek a könnyeim. 
Most nem kellett eljönnöm, elengedtek. Júniusban ott volt velem, fogta a kezemet, együtt jöttünk el. Most egyedül voltam. Egyedül jöttem el.
Hazaérve rohangáltam a lakásban és üvöltöttem. Ennek nem így kellene lennie. Ennek nem így kellett volna lennie. De így lett. Így történt. Valamiért. Talán kiderül valamikor...
Talán...

38 év se...

 

Tegnap teljesen véletlenül beszéltem telefonon a nagybátyámmal. Persze véletlenek nincsenek.
Anyunál voltam, őt hívta, de én vettem fel. Aztán beszéltünk. Vagyis inkább ő beszélt. Ritkán beszélünk, de ez most valami különleges volt. Valami speciális. Ezt is kaptam valamiért.
A nagybátyám Karcsi anyum öccse. Gyerekkoromban rajongásig szerettem, lógtam a nyakán. 
1976-ban négy éves voltam, de tiszta emlékeim vannak. Karcsi és Eszter esküvőjéről, róluk együtt. Eszter mosolygott és tortát sütött nekem. Szeretett engem. Persze gyerekként nem nagyon értettem, hogy hova tűnt hirtelen Eszter és miért szomorú mindenki. A nagymamám szinte egyik napról a másikra megőszült. 
Egy esős augusztusi estén Karcsi és Eszter autóbalesetet szenvedtek. Eszter 8 hónapos terhes volt. Sem őt, sem a kisfiát nem tudták megmenteni. Karcsi súlyosan megsérült és nagyon sokáig tartott, mire felépült. Talán soha nem épült fel teljesen - mindig ez járt a fejemben az évek során.
Aztán a tegnapi telefonbeszélgetésen bizonyítékot kaptam. Karcsi elmondta, hogy még nagyon az elején vagyok. Négy hónap még szinte semmi. Ő 38 év alatt sem tudta feldolgozni azt, hogy elvesztette, akit szeretett. Elmondta, hogy majd megtanulok együtt élni a gondolattal, de soha nem lesz jó. Mert nem lesz jó. Időnként talán jobb lesz picit, de jó soha nem lesz már...
Fogtam a telefont és nem tudtam, miért akar kicsúszni a kezemből. Aztán rájöttem, hogy a könnyektől csúszkál a kezemben a telefon.
Eszter most már Gyurinak süt tortát ott fent... Vagy megcsinálják egymás haját... Eszter is fodrász volt...

December 1.

December 1. Elvileg egy ugyanolyan nap, mint a többi. Elvileg. De ezen a napon valahogy mindig jobban figyeltünk egymásra, mindig jobban öleltük egymást, mindig egy picit jobban szerettük egymást. Idén ezen a napon az ítéletidőben a temetőbe mentem és gyertyát gyújtottam. Azt terveztem, hogy sokat gyújtok, van kiért-miért. De ömlött az eső és csak egyet tudtam gyújtani, aminek volt fedele...
December 1. AIDS Világnap... Ezen a napon mindig különösen jó volt, hogy vagyunk egymásnak. Szavak nélkül is tudtuk, mire gondolunk. A pillantások mindent elárultak. Benne volt minden. Benne volt Freddie, benne voltak a barátok, akik már nincsenek velünk és benne voltak a barátok, akik még szerencsére itt vannak. Fogtuk egymást és öleltük egymást...
Elmentem a WhyNot-ba, egyedül. Remek jótékonysági műsort szerveztek Olivérék. Szégyen, hogy milyen kevesen voltunk. De nem is nagyon csodálkoztam. Ez az egész ország egy szégyen... Mit várunk akkor a benne lakóktól? Mit várunk egymástól? Ugye...
Elmentem és csak ültem egy sarokban és néztem a gyertyákat az asztalokon és néztem az embereket. Aztán észrevettem, hogy pont a fejem fölött egy tükörgömb forog. Onnantól a gömböt néztem és azt képzeltem, hogy a tükörgömb Gyuri és nekem pörög-forog. Nem tudom elfogadni, hogy a temetőben fekszik. Inkább azt képzelem, hogy éppen egy tükörgömb és nekem forog.
Nem nagyon volt kedvem hazamenni. De ottmaradni sem. Hideg van kint, szakad az eső. Ilyenkor pont sehova nem szoktunk menni, hanem összebújunk otthon a tévé előtt. De most egyedül voltam. Egyedül ültem fel a villamosra. Végigbőgtem a rövid utat a hídtól az autóig. Hazajöttem. Nem nagyon volt kedvem, de előbb-utóbb muszáj...
Ez van. Így jártam...