Nem, nem, nem...

Két hete nem írtam, mert próbáltam bemesélni magamnak, hogy jobban vagyok. 
Már nincs is kedvem válaszolni az olyan kérdésekre, hogy 'hogy vagy?', 'jól vagy?'. Szívesen mondanám, hogy jobban vagyok, de nem vagyok.

Lassan három hónapja, de nem jobb. Nem vagyok jobban. Bár már nagyjából tudok újra enni és a 2-3 óra helyett már 4 órát is sikerült aludni, de nem jobb.
Ugyanúgy bőgök hétvégén reggel hazafelé az autóban, ugyanúgy az az első a rövid alvásból felriadva, hogy kirohanok a nappaliba és megnézem, nem ül-e a teraszon a székében a kávéját kavargatva...
Skizofrén állapot ez. Az agyam egyik fele abszolút tisztában van mindennel. Hiszen láttam, a kezeim között hűlt ki, láttam a hullazsákban, megfogtam még utoljára a boncolás előtt. Ott ülök a sírjánál a temetőben....
Az agyam másik fele pedig nem hajlandó elfogadni. Azt várom a kanapén ülve, hogy hazajön, hogy felbukkan a feje a lépcsőnél. Azt akarom hinni, hogy egy filmben vagyok és egyszer csak felkiált valaki, hogy "csapó, ennyi, köszönjük. Gyuri, előjöhetsz!"

Közben pedig próbálom magam szoktatni az egyszemélyes dolgokhoz. A régi shopping-buzi Alex ottmaradt valahol július 12. előtt. Gyűlölök bemenni a boltokba. Mindig az volt az első gondolatom, hogy mit vegyek neki, csokit, piát, parfümöt, alsónadrágot. Most ugyanez van, csak vissza is teszek a polcra azonnal mindent. Mert már nem kell... 
Magamnak meg nincs kedvem venni semmit. 

Az élet azért nem áll meg - sajnos/szerencsére...
Készült velem egy interjú:
http://pinkpuli.com/2014/09/26/the-show-must-go-on-interju-dj-alexx-r-azaz-rudolf-alex-dj-vel/

Anyumnak is elküldtem.
Ezt írta, miután elolvasta:
'Nagyon büszke vagyok Rád és Rátok, hiszen ezt mind együtt Gyurival éltétek át és meg. Ott voltatok egymásnak jobban-rosszban. Együtt éltétek meg a jó dolgokat és oldottátok meg a nehézségeket. Nagyon fáj, hogy ennek vége lett és egyedül maradtál, Társ nélkül. Tudom, hogy Te is tudod talpon kell maradnod. Ezt akarná Gyuri is biztosan. Szeretlek Titeket most is, de ez már egy nagyon fájdalmas érzés is egyben."


Milyen igaza van... Mindig igaza van...

Csend

 

Csend...
Csend van. Félelmetes csend. Megnyugtató csend.

Már amikor hétfőn este leértünk a Balaton-partra és megláttam, hogy kiürült minden a nyár végével, éreztem a csendet. Pedig az autóban szólt a rádió, mégis.
Aztán amikor lefeküdtem és állig magamra húztam a takarót és elkezdtem hallgatni a zajokat, rájöttem, hogy nincsenek zajok. Bekapcsoltam a tévét, hogy legalább háttérzajként szóljon. Nem is néztem, csak zajforrásként szolgált. Készültem egy újabb alváshiányos éjszakára.
Valamikor elaludtam, vagy inkább elájultam. De ahogy az lenni szokott mostanában, többször felébredtem. Melegem volt, teleizzadtam a pizsamafelsőmet, át is kellett vennem, mert tiszta víz volt. Aztán meg fáztam, akkor magamra húztam mindent, amit találtam. Valamikor hajnalban ki akartam kapcsolni a tévét, de a távirányítón nem működött az on/off gomb, ezért kénytelen voltam kimászni a meleg kuckóból. Nagy hiba volt. A tévét kikapcsoltam, de az alvást is. Rövid ágyban forgolódás után bekapcsoltam a laptopot és betettem egy chill-out cd-t. Furcsa, utoljára az egyetem alatt aludtam el rendszeresen zenére. Most újra ezzel próbálkozom. Sikerült is, de valamiért nem állt le a cd, hanem elölről indult. Valamikor reggel csak kinyúltam az ágyból és lecsuktam a gép tetejét, hogy hallgasson már végre el. Sikerült újra durván négy órát aludnom több felvonásban. Közben többször felültem az ágyban és néztem a félhomályt, mert végig olyan érzésem volt, hogy áll valaki az ajtóban. Mostanában rendszeresen érzek ilyesmit...

Ma este beültem az autóba és átmentem Tihanyba. Ijesztő csend volt. A Gödrösnél, a parkolőban álltam meg. Elvileg a nyáron is itt álltunk volna meg, ha összejön a tervezett program, az éjszakai meztelen fürdés a tőban... De a dolgok máshogy alakultak. Már soha nem fogunk együtt meztelenül fürdeni... 
Készültem, mert hoztam plusz pulóvert, meg két plédet is. Beburkolóztam és leültem a padra a parton. Senki nem volt se közel, se távol. Csak a Balaton, a csillagok és én.
Furcsa, nem sokkal előtte nézegettem az eget és tele volt felhővel. Ott a Gödrösben meg csillagos ég alatt ücsörögtem. Persze az első, amit megláttam az égre nézve egy hullócsillag volt. Ezen már csak mosolyogtam könnyekkel a szememben. Aztán csak ültem és néztem a csillagokat, néztem a vizet, néztem a fényeket az öböl túloldalán.
A fantáziám rendesen beindult, először azon gondolkoztam, hogy le kellene vetkőznöm és bemenni a vízbe, na de 14 fok van. Brrr... Aztán az egyik lépcső pont előttem elkezdett nyikorogni és vártam, hogy kijön Gyuri a vízből. Persze nem jött... Még az is átfutott a fejemen, hogy valami titkozatos szörny igazán kiugorhatna és magával ránthatna a mélybe...
De nem jött senki és semmi, se Gyuri, se szörny, semmi.
A sötétben annyit azért megállapítottam, hogy a Balaton kilépett a medréből. Nagyon magas a vízszint.

Most megint az ágyban fekszem és megint csend van. Még mindig, már megint.
A csend állandósulni látszik. Pedig utálom a csendet. Mégis csend van. Félelmetes, ijesztő, nyugtató csend...

2001/9/11

 

2001/9/11

Kicsim! Emlékszel? Milyen szép nap volt az a keddi? Elmentem érted az üzlethez munka után és mentünk Újpestre aláírni életünk egyik legnagyobb kalandjára szóló szerződésünket...
Elmentünk és aláírtuk a szerződést a veresi házunkra. Akkor azt hittük, életünk egyik legjobb dolga fog megszületni. Nem sokkal később rá kellett majd jönnünk, hogy életünk egyik legrosszabb döntése volt...

Aláírtuk a szerződést, mosolyogtunk, boldogok voltunk. És éhesek. Bementünk enni az újpesti Burger Queenbe (tudom, hogy King, de egy meleg hívhatja Queennek). Két sajtburger között aztán hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki izgatott és félhangosan beszél. Félmondatokat kaptunk csak el: "repülő nekiment", "katasztrófa történt", "sok halott van"...
Aztán nem sokkal később megtudtuk, hogy ez a szép keddi nap nem csak a mi életünkben volt sorsfordító, hanem az egész világ megváltozott akkor.

Drága Nagymamám, Zsóka mama jópárszor mondta, hogy nem jó ötlet kiköltözni a városból olyan messze. Mi csak legyintettünk, hogy ugyan, nincs az messze.
Dehogynem, messze volt. De ezt csak 4 év és 4 autóbaleset után láttuk be. A sort én kezdtem, amikor elrepültem az autópályán. Aztán Gyuri borult kétszer is. A végén pedig én karamboloztam. A sor megállt előttem, én nem. A mentősök szedtek ki az autóból. Akkor döntöttem el, hogy elég. Elég az ingázásból, elég a házból, elég a vidéki életből.
Két huszonéves srác felépített egy gyönyörű házat egy gyönyörű helyen. Tele voltunk tervekkel, álmokkal. A ház elkészült, beköltöztünk, illetve kiköltöztünk. Aztán hamar rá kellett jönnünk, hogy a Nagymamámnak igaza volt. Konkrétan belerokkantunk az egészbe. Gyurinak gerincsérve lett, majdnem lebénult, operálni kellett. Hónapokig gyógyult. Négy autóbaleset négy év alatt. Egy gyönyörű ház, aminek sosem volt vége. Mindig kellett valamit csinálni. És a távolság. Mindenki mondta, hogy majd jövünk hozzátok, buli lesz stb. Két kezemen meg tudom számolni, hányan jöttek ki hozzánk a négy év alatt. Teljesen antiszociálisak lettünk. 
A végén már csak egy célunk volt: menekülni onnan. Áron alul adtuk el a házat, amiért annyit dolgoztunk és aminek annyira örültünk. Aztán a végén már csak annak örültünk, amikor megszabadultunk tőle. 
Visszaköltöztünk Pestre és azt hittük, mostantól már minden jó lesz...

Kicsim, emlékszel, milyen szép volt az a keddi nap? Boldogok voltunk...



Telihold...



Telihold. Éjjel negyed 3 van. Nincs ebben semmi különös. Számtalanszor ültem már így a laptoppal az ölemben a kanapén, közben ment a tévé és csak voltam.
Ő meg közben bent aludt a hálóban és én néha meghallgattam a szuszogását.

Most is a kanapén ülök, a tévében valami film megy, az ölemben a laptop és csak nézek kifelé a fejemből. Nincs a hálóban, nem szuszog... 
Eltelt 2 hónap és sokan egybehangzóan állították, hogy az idő segít majd. Majd jobb lesz. Páran mondták, hogy ne legyenek illúzióim, nem lesz jobb. Nekik lett igazuk. Ez nem lesz jobb, sőt...

Ma kiosztott a kardiológusom, mert nem az előírtak szerint szedtem a gyógyszereimet. Kifakadtam, hogy könyörgöm, meghalt a szerelmem! 2 nappal Gyuri halála előtt voltam nála utoljára, egész jól voltam, csak nem néztem meg, hogy nem 1x fél bogyót kell bevennem, hanem 2x felet. Nem néztem meg, mert nem érdekelt. Mert semmi nem érdekel. 
Beszedtem, ahogy előtte, mert az agyam mondta, hogy szedjem be. De ennyi, nem mértem vérnyomást, nem foglalkoztam semmivel, mert nem érdekelt.

Telihold van, nem tudok aludni. Ez az elmúlt években sokszor volt így. De tudtam, hogy ha akarok, bemehetek a hálóba és hozzábújhatok. 
Most már nem tudok bemenni és hozzábújni. Nincs is kedvem bemenni, mert úgysem tudok aludni. Tudok, 1-2 órát. Aztán felébredek. Az okos ismerősöket kérem, hogy ne. Nem kell altató, nem kell nyugtató, nem kell semmi, mert nem használ. Csak annyit érek el velük, hogy lebénítanak, de az agyam jár és a szemem nyitva van.
Nem jó. Sehogyse jó. 
Itt van előttem az arca, a szája, a melle a csillagtetoválásokkal, a keze, a feneke, a lába, a mindene. Képtelen vagyok felfogni, hogy nincs. Vagy inkább elfogadni? Lehet. 
Persze, láttam, ott feküdt előttem letakarva, még megnéztem a boncolás előtt is, megfogtam, megsimogattam, tudom, hogy halott, de egyszerűen nem. Nem megy.

Az előbb kint ültem a teraszon, a székben, amiben ő is mindig ücsörgött és beszéltem hozzá. Beszélek hozzá az autóban, néha az utcán is. Mert így talán könnyebb egy picit. 
De nem jobb. Nem jó, ez már sehogyse jó...

Himmelreich, Berlin



Van egy hely Berlinben, amit úgy hívnak: Himmelreich - magyarul valami olyasmit jelent, hogy mennyország, égi ország.
Na ez a hely tele van angyalkákkal, kicsivel, naggyal, mindenfélével és ez a hely egy meleg bár. Én itt kötöttem ki az első este. Véletlenek nincsenek.
Berlinben voltam múlt héten. Az évfordulónk környékén, vagy a születésnapom körül mindig elutaztunk valahova. Gyurival többször voltunk Berlinben, imádtuk. Pedig nem kellemes dolgok is kötnek minket a városhoz... Mégis mindig szerettük.

Berlinhez való kötődésem sokkal korábban kezdődött. A 80-as évek elején a családdal az NDK-ban, a berlini tavaknál nyaraltunk. A gyengébbek és a szemtelenül fiatalabbak kedvéért: akkor két Németország volt, az NDK volt a baráti, testvéri istencsászár, az NSZK volt a csúnyarossz kapitalista fújfúj. Na mi a keleti részben voltunk, de nem sokkal később eljutottunk ám a nyugatiba is.
Gyerekként szinte mindegy volt. Nyár volt, élveztem. Aztán jött a meghatározó találkozás a várossal, Berlinnel. Elmondhatatlan élmény volt akkor is, pedig nem lehetett ám csak úgy jönni-menni akkor.
(Ehhez kapcsolódva egy korábbi írásom:
https://www.facebook.com/notes/alex-rudolf/a-fal/349546795056008  )

Aztán a 90-es évek elején, már az egyetemi évek alatt jött a következő kapcsolódási pont: a berlini szerelem. Valamiért nem akart ez összejönni, nem is erőltettük annyira. De a kapcsolat azóta is megmaradt. Ich liebe dich, Sveni!

Voltam Berlinben a BRAVO-s évek alatt is, akkor már ugye munka miatt. 
Akármikor mentem Berlinbe, mindig olyan volt picit, mintha hazajönnék. 
Így volt ez akkor is, amikor Gyurival voltunk ott többször is. Imádtuk

Aztán most, Gyuri halála után az járt a fejemben, hogy nem akarok itthon ülni és rágni a körmömet a születésnapom körül. 
Sanci barátom már egy ideje rágta a fülemet, hogy menjünk, menjünk hozzá. Hát most mentem. Egyedül, de mentem. Nem akartam mást, csak kiszakadni itthonról és kiszellőztetni a fejemet. Nem sikerült teljesen úgy, ahogy reméltem. Egyedül nem volt már olyan. Már nem éreztem ugyanazt a bizsergést. Már nem volt olyan...
A város most is k.rvajó. Egy nagyon jó hangulatú város. Egy nagyon élhető város. Egy jó hely.
A mélypont az utolsó este volt, amikor Sanci dolgozott és én egyedül mászkáltam a városban. Nem tudtam és nem is akartam visszafojtani az érzéseimet. Végigbőgtem az egész várost. Előtörtek az emlékek, az elmúlt 30 év emlékei. Az értetlenség, hogy miért nem lehetett továbbmenni keletről nyugatra anno. Az emlékek a nagy változásról 89-90-ben. Az emlékek a pillantásokról, a kézfogásokról, a soha véget nem érő bulikról, a szexről a Berghainban...
Elmentem Berlinbe, mert nem tudom, mit reméltem. Megnyugvást, felejtést, fájdalomcsillapítást... Nem sikerült. 
De jó volt. Mert Berlin mindig jó.
Berlin olyan, mint egy pici mennyország.
Berlin ist ein kleines Himmelreich...

(Sanci - vielen, vielen Dank - szív!)