200

Tegnap az átlagosan rossznál is rosszabb volt minden. A szokásos kevésnél is kevesebbet és rosszabbul aludtam. Szédülve keltem fel, kótyagos voltam egész nap. A temető előtt majdnem karamboloztam, egy idióta majdnem belémjött és még neki állt feljebb, amiért olyan sebességgel jött, hogy pár centin múlt, hogy nem ütköztünk. Gondolkoztam is, hogy haza kellene menni, mert ma valami nagyon nem okay. De aztán megráztam magam és mentem a dolgomra, mert volt mit csinálni. Alapesetben ez jó ám, mert addig is kevésbé pörög az agyam a nyomoromon. 
Este itthon sem találtam a helyemet, többször lementem a bejárati ajtóhoz, mert olyan érzésem volt, hogy van ott valaki. Látni nem láttam senkit, a láthatatlanokat meg ugye nem látom...
Aztán éjjel elővettem a naptárat és számoltam egyet és akkor jöttem rá, hogy mi lehetett a dolog. 200 nap telt. Pont 200 nap. 200 nap sírás, 200 nap kétségbeesés, 200 nap reménykeresés.
Olyan, mintha tegnap lett volna és közben már ennyi idő eltelt. Amikor sötétben jövök haza, az autóból még mindig felnézek és kémlelem az ablakokat a legfelső szinten, hátha ég valahol a lámpa és akkor itthon van. Persze abban a pillanatban pontosan tudom, hogy nem lehet világosság, nem lehet itthon. De mégis a szemem önálló életet él. 
Hajnalban mostanában úgy alszom el, hogy a laptopra kiteszem a kedvenc képemet róla és azt képzelem, hogy itt van mellettem az ágyban. 
Ilyenek vannak... De holnap már péntek, jön a hétvége. Jön a megváltás. Így megy ez már 200 napja...

Nem megy.

Ez egy nem pozitív bejegyzés, úgyhogy aki nem kíváncsi a nyavalygásra, az legyen kedves lapozni. Köszi.
Okay, nem megy. Tudom, hogy pár napja azt írtam, hogy próbálok jobban lenni - ez így is van. De nem megy. Az agyam most is ezt akarja, legalábbis ezt mondogatom magamnak, de a testem nem reagál erre. Mindenem fáj, nem kicsit, nagyon. A héten kétszer voltam a háziorvosomnál és kedd éjjel az ügyeletet is meglátogattam, mert csináltam egy hülyeséget. Bevettem egy gyógyszert egy másikra, amit nem kellett volna. Aztán bedagadtam, úgyhogy mielőtt esetleg megfulladtam volna egyedül itthon, inkább beültem az autóba és elmentem az ügyeletre. Kaptam egy injekciót, ami úgy kiütött, hogy lehet, hogy még most, 2 nappal utána is ettől vagyok szétesve. 
Mindezt azért, mert mindenem fáj és már nem tudom, hogy milyen bogyót mi után vehetek be. Most ezt benéztem, de időben észleltem, hogy gáz van és kértem segítséget. 
Próbálkozom mindenfélével, hogy jobban legyek, vagy legalábbis ne legyek rosszabbul. A jelek szerint nem sok sikerrel. Mindenem fáj, felváltva. A lábam, a hasam, a fejem, a karjaim, az ujjaim, most a változatosság kedvéért a mellkasom, meg a hátam. 
Übercukisan elhatároztam, hogy nem érdekel, mi lesz, veszek egy repülőjegyet és elmegyek valahova jó messze 1 hétre. Látva a mai árfolyamokat, nem bánom, hogy nem tettem meg. Tudom, az őszi kiruccanások után azt mondtam, hogy bárhova megyek, sehol se jó. De az esélyt megadtam volna neki. Hátha most sikerült volna. De nem tehetem meg. Egyszerűen nem. Sajnos nem.
Őrjítő helyzetben vagyok. Gyűlölöm, hogy egyedül vagyok, de közben meg emberek közé sem akarok menni. Furcsa ilyet leírni, de a munka az egyetlen, ami menedéket jelent most. 
Őrjítő a hiány. Annyira hiányzik, hogy fáj. Minden fáj. 
Egy barátom, aki segíteni próbál nekem, mondta ma, hogy ha nem szerettem volna ennyire, már rég túl lennék rajta.
Pedig ennyire szerettem... Nem tehetek róla...

Fél év...

Fél év. 6 hónap. A nálam okosabbbak és a szakemberek is azt mondják, hogy a gyász egy év. Ha ez tényleg így van, akkor most pont a felénél tartok. Bár nehezen tudom elképzelni, hogy újabb fél év múlva majd minden happy lesz...
Ma mégis megváltozott valami. Először jöttem úgy egyedül haza, hogy nem bőgtem az autóban. Először voltam úgy a temetőben egyedül, hogy nem üvöltöttem. 
Ma nem egyedül nyalogattam magam, hanem elmentem este moziba Eszterrel. Akivel nagy valószínűséggel nem nagyon találkoztam volna, ha minden úgy megy, ahogy kellett volna... Jó volt a mozi. Bár a zsidó esküvős jelenet alatt nagykésként állt belém a gondolat, hogy én idén esküvőt akartam... A szülinapján akartam megkérni a kezét és a 20. évfordulónkon akartam volna elvenni... 
Fél év. Nélküle. Egy fél hetet se nagyon bírtunk ki egymás nélkül. Most meg elrepült fél év. Úgy, hogy közben megállt az idő. Kis lépésekben mégis történik valami. Újév napján levettem a tartóról a fürdőlepedőjét, ami ott lógott azóta. Most azzal alszom. A párnám alatt az utolsó alsónadrágja, a fürdőlepedőt meg magam alá gyűröm. Az illatát még mindig érzem a lakásban.
Viszont a kanapéról a nappaliban beköltöztem a hálóba. Mindent itt csinálok. Talán azért is, mert így nem nézem állandóan a lépcsőt, hogy mikor bukkan fel a vigyorgó feje az oszlop mögött... Azt hiszem, az agyamban mostanra tudatosult, hogy nem fog már hazajönni...
Eltelt fél év. Életem legborzasztóbb fél éve. Túléltem. Ez is valami.

Egyedül...

Ez mindig benne van a pakliban, de szerintem az ember nem nagyon gondol rá. Pláne nem, ha egy nagyjából boldog és tökéletes kapcsolatban él. Azért nagyjából, mert mindig lehetne boldogabb és tökéletesebb. Mert ilyenek vagyunk. Aztán néha történik valami és az ember egyedül marad.
Azt hiszem, az agyam pontosan tudta, hogy egyedül maradtam, abban a pillanatban tudta, amikor megtaláltam Gyurit és már nem volt életben. De nagyjából most kezd el tudatosulni bennem. Persze tudom, sokan vannak egyedül, de nekem ezzel nem kellett eddig foglalkoznom. 
1990-ben kezdődött a felnőtt életem, igazából akkor kezdődött az életem. Elkerültem otthonról, egyedül voltam 18 évesen a nagyvárosban. Nagyot fordult akkor a világ minden értelemben. 
Miután pár évig viaskodtam magammal és próbálkoztam ezzel-azzal, szép lassan rájöttem, hogy mi a helyzet. Innentől éltem a huszonévesek szinte felhőtlen életét. 19 évesen lett egy barátom, majdnem szerelem volt, de aztán kiderült, hogy inkább csak tanulságnak volt jó. Egyedül voltam többnyire, de nem rágtam ezen a körmömet túl sokat. Egy ideig nagyon kerestem a nagy Ő-t, de aztán rájöttem, hogy majd jön, ha akar. Éltem és élveztem, persze sokszor járt a fejemben, hogy jó lenne, ha ezt mondjuk valakivel együtt lehetne csinálni. 
Aztán villámcsapásként megérkezett ez a valaki. Nevezhetjük nagy Ő-nek, vagy akárminek. Gyuri lett a minden. A társam, a barátom, életem szerelme, életem értelme. Csak remélem, hogy valami ilyesmi voltam talán én is neki... 
Senkinek ne legyenek illúziói, nem éltünk apácaéletet, sőt. De egymáséi voltunk. Egymás mellett ébredtünk és ez mindennél fontosabb volt. Sokan nem értettek, még többen irigyeltek minket, hogy hogy tudjuk így intézni a dolgainkat. Elárulom: mindent megbeszéltünk. Sajnos azon az estén valami nem sikerült. A kommunikáció nem sikerült.
Egy hónap és három nap híján 19 év után itthagyott engem, persze nem szándékosan. 
Egyedül maradtam. Túl friss még minden, hogy elkezdjek tervezgetni, de lassan el kell kezdenem gondolkozni. 
Mostanában azon jár az agyam, hogy mit csináltam 20 évvel ezelőtt egyedül és a jó dolgokból hogy lehetne átültetni párat mostanra. Persze akkor 22 voltam, most 42. A világ nagyon sokat változott, talán túl sokat. És már semmi sem lesz ugyanolyan. 
Egyedül maradtam. Nem így terveztem. Nem így terveztük. 
Most ez van. Nem jelenti azt, hogy így is marad. Majd lesz valami. Vagy bármi. Vagy akármi.

Újévi kipurcanás

Már meg sem lepődök, hogy éjjel 2 van és nem tudok aludni. Bár megint telihold van, fogjuk erre, így jobb az álmatlanság tudata. Éjjel 2 van, de 8 körül kelni kellene. Elintézem a holnapi dolgaimat és utána 3 napig ki sem szeretnék kelni az ágyból. Kipurcantam. Az évvégi őrület jegyében egy hét alatt 6 éjszakát dolgoztam most, beleértve a szilvesztert is. Kipurcantam, sikerült. Ez volt a cél, bár ennyire nem akartam. Ma szerintem lázas is voltam, de meg sem mértem, mert nem érdekel. Tegnap hajnalban a zárás előtt nem sokkal úgy szúrt a szívem, hogy azt hittem, vége. Titokban azért átfutott az agyamon, hogy nem is lenne baj. De ezt gyorsan elhessegettem. Érdekes módon azt mondogattam magamnak, hogy nincs gáz, nincs gáz, nincs gáz és jobban lettem. 
Kipurcantam, de ez valahol szándékos volt, hogy muszáj legyen kicsit tényleg pihenni. Az évkezdeten nem is volt időm gondolkozni - Sven, régi barátom hirtelen ötlettől vezérelve fogta magát és meglepett 1-én. Úgyhogy pár napja jövünk-megyünk a városban és persze együtt döglünk a kanapén. Egyedül is jó semmit csinálni a kanapén, de társaságban még jobb.
Sven régi barát. Pedig eredetileg másnak indult még időszámításunk előtt 1992-ben. A szerelemnek nevezett dolog nem működött, de lett helyette egy tökjó barátság.
Sven holnap visszarepül Zürichbe (kiviszem a reptérre és NEM veszek matricát), én elrohanok elintézni a sokat halogatott endokrinológiai vizsgálatomat és utána nem szeretnék semmi mást, csak az ágyban lenni 3 napig. 
Sven azt mondta tegnap, hogy rosszabbra számított. Mindenre fel volt készülve, de kellemesen meglepődött engem látva. Mondtam neki, hogy szerencséje van, mert nem olyan régóta szándékosan akarok jobban lenni. Jót tett nekem, hogy itt volt. Mint ahogy elég sokan jót tesznek. Ezen valamelyik nap gondolkoztam el. Az elmúlt majdnem fél év alatt furcsa dolgok történtek. Olyan emberek bukkantak fel, akikkel régóta elvesztettük egymást szem elől és olyan emberek tűntek el, akik szinte eszembe se jutnak már. A felbukkantaknak egytől-egyig örülök. Mert ugye semmi nincs véletlenül. Kár, hogy Gyuri halála volt az apropó... De mint mindennek, ennek is oka van. Így történt.
Pár embert nem értek, de már nem is akarom érteni őket. Majd ha olyan az alkalom, lehet, hogy megkérdezem tőlük, amit gondolok. De majd csak akkor.
Elindult egy új év. Terveim még nincsenek, de reményeim már talán. Ez is valami. Szerintem.