Teregetés

A teregetés szertartás. Mindig is az volt és az is marad. G mindig húzott vele, mert nem volt mindegy, hogy mi hova kerül, meg milyen sorrendben. A teregetést állítólag mesteri szinten űzöm. Úgy teregetek, hogy nem kell utána vasalni. 
De a teregetés, pl. 40 pár zokni összepározása és teregetése közben mindig volt ideje az agyamnak kalandozni. Mindenen, a lényeg, hogy teregetés közben legyen. Most már nincs 40 pár zokni, csak 20... 
Teregettem és közben megint járt az agyam. És megfogott. Éreztem. Ott volt velem. Rendszeresen érzem, de ennyire élesen csak ritkán. Megfogott és végigsimogatott. Aztán beszélgettünk picit. Illetve én mondtam a magamét. Őt nem hallom, illetve az egész nagyon furcsa. Mert ha becsukom a szemem, akkor látom is őt, de olyan, mintha egy üvegbúrában lenne, vagy én lennék egyben és látom, hogy beszél hozzám, csak nem hallom. Persze ilyenkor mindig arra gondolok, hogy tuti megkattantam, de mégsem, hiszen érzem. Szinte látom. És beszélünk. Megbeszéljük a dolgokat. Akkor is elmondom neki az aktuális történéseket, ha tudom, hogy az idő nagyrészében velem van és látja, mi van velem. Meg azért is, mert ki kell adnom magamból. Tudom, hogy tudja, hogy mindenem fáj, mégis el is kell mondanom neki.
Mert mindenem fáj. Még mindig. Furcsa egy szerkezet ez az emberi test. Nem azt csinálja, hogy okay, darabokban van a szíved és a lelked és akkor azt mondja, hogy fájjon a fejed, vagy fájjon a mellkasod. Még véletlenül se. Napokig, hetekig próbálkozik. Napokig, hetekig fáj a lábam, aztán rájön, hogy nem megy semmire ezzel és akkor a fájdalom átköltözik egy másik helyre. Mondjuk a hasamba. Vagy a mellkasomba. Nem csoda, hogy kétnaponta megállapítom, hogy szívrohamom van... De most elhatároztam, hogy nem érdekel. Fájjon. Majd elmúlik. Vagy ha nagyon fáj, akkor bekapok még egy bogyót. A 18 másik mellé. Nem érdekel. Aztán ha ez sem működik, akkor majd kitalálok valami más taktikát. Egy dolgot nem fogok csinálni: orvoshoz menni. Mert már nekem kellemetlen, hogy fáj. 2 napja fáj. 3 napja fáj. Elmegyek, megvizsgál, elküld röntgenre, csinál ekg-t és széttárja a karját. És ez ismétlődik kéthetente. Hát nekem ne tárogassa szét a karját. Fájjon. Már nem bújok el a kapualjban, ha annyira fáj az utcán, hogy elbőgöm magam. Leszarom. 
Na és közben ki is teregettem. Mesterien csinálom. Úgy teregetek, hogy nem kell utána vasalni. Jó, mi?!

Csend

Csend van. Mindenhol csend van. Borzasztó csend. Amikor ma este hazaértem, olyan csend volt itthon, hogy fizikailag fájt. Nem is bírok itthon csendben lenni, muszáj szólnia valaminek, vagy a tévé megy háttérzajként, vagy valamilyen zene.

Bárhol vagyok, mindenhol csend van. Olyan, mintha egy nagy buborékban lennék. A villamoson, az autóban, az utcán, bárhol. Őrjítő csend van. Egyetlen helyen tudom elviselni a csendet - a temetőben. Ott kimondottan jólesik a csend. Már nem üvöltök a temetőben. Mondom a magamét, meg sírdogálok, de nem üvöltök.

Tegnap le kellett szállnom a villamosról a híd közepén, mert olyan bőgés jött rám. Álltam a napsütésben és bőgtem. Persze ez már gyülemlett bennem. Mászkáltam a városban és néztem az embereket és az járt a fejemben, hogy nem szeretek már itt élni. Nem szeretek itt lenni. Itt és így. Nincsenek öngyilkos gondolataim, csak nem érzem jól magam itt. Erre ezt mondta egy barátom: "tudom, csak szarul van a világ berendezve..." Pedig próbálok apró örömöket keresni, találni. Már újra be tudok menni boltokba, persze nem úgy, mint régen. És sokszor kifordulok, mert nem érdekel semmi, amit ott látok. Nézhetjük a jó oldalát is, mert vettem naptejet és pár új ruhadarabot is. Vagyis van remény.

Csak a csenddel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, melyik a rosszabb: hogy nem tudom megérinteni, hogy nem látom, vagy hogy nem beszél hozzám... 
Csend van. Őrjítő csend.

Wien

 

Szinte napra pontosan két ével ezelőtt voltam itt vele utoljára. Valentin-napi meglepetésnek szántam, vettem két buszjegyet és elhoztam ide és együtt voltunk egész nap. Kiállítást néztünk, sétáltunk. Akkor is nagyon hideg volt, mint most. De mégse volt jó, sírtunk mindketten. Mert volt miért. Nem veszekedtünk, hanem beszélgettünk. Mint olyan sokszor. Tudtunk beszélgetni, még ha nem is volt mindig kellemes. Akkor már válságban voltunk. Azt hittem, talán kidob minket a mélyből picit, ha elmegyünk valahova kettesben. Kijött belőlünk nagyon sok minden, fájdalom is. Élénken előttem van, amikor ültünk egymással szemben és könnyes szemmel mondtuk egymásnak, hogy ennek nem lehet vége. Nem lehet, mert szeretjük egymást. Minden probléma, kísértés és egyebek ellenére szerettük egymást. Nem tudtunk szakítani, igazából nem is akartunk. Csak kellett egy kis tér mindkettőnknek.
Erre is jó volt az az egy nap Bécsben. Beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk.
Most egyedül vagyok itt, egyedül vagyok mindenhol. Lassan hét hónapja próbálom az agyamat beállítani arra, hogy egyedül maradtam. Persze sokan vannak körülöttem, néhány embert kifejezetten édekel, hogy mi van velem, de ez az én harcom. Mert minden napért meg kell harcolnom. Amikor levegő után kapkodok és kapaszkodok a metróaluljáróban, amikor a bolt közepén minden átmenet nélkül elbőgöm magam, vagy amikor nem tudom, hogy most éppen infarktusom van-e és mentőt hívjak, vagy csak annyira fáj a lelkem, hogy ilyeneket produkálok. Mind-mind egy kis harc.
Sokszor eszembe jutnak azok, akik annyira nagy hősök voltak az elején, de aztán azóta sem sikerült még a temetőbe se kijönniük velem... Tudom, mindenki rohan, mindenki éli a napi saját kis harcait. Ez nem szemrehányás, csak néha átfutnak dolgok az agyamon.  Sok mindenről nem beszélek, de attól még foglalkoztatnak ezek is.
Bécsben vagyok és lüktet a fejem. De lehetnék bárhol, lüktetne. Talán egyszer majd nem lüktet...