Egy...

Olyan szép reggel volt. Meleg volt, kellemesen meleg. Nem is siettem haza. Direkt kerülőúton jöttem haza, hogy élvezzem a reggeli napsütést az autóban. Aztán hazaértem és nem volt itthon. Nem üzent a telefonon, nem hagyott cetlit se a hűtőn, se a fürdőben, hogy lement a mekibe kávézni, vagy cigiért. Elkezdtem hívogatni. Kicsengett, de nem vette fel. Aztán nyolc vagy kilenc hívás után egy idegen hang szólt bele a telefonba... 
Örökre beleégett az agyamba az a reggel. Azóta minden hétvégén megtörténik velem az egész, újra és újra. Soha ilyen gyorsan nem értem még be a városba. Nem emlékszem, hány piros lámpán mehettem át. Egyáltalán nem emlékszem, hogy értem oda. Aztán a mentősöket félrelökve rohantam fel az emeletre. Ott feküdt egy idegen lakásban, egy idegen ágyon és azt hittem alszik. Úgy is nézett ki, mintha aludt volna. Elkezdtem rázogatni, hogy ébredjen fel. Aztán egy perc után felnéztem, hogy a mentősök miért nem csinálnak valamit. A mentőorvos, fiatal lány csak állt és rázta a fejét. Ő valószínűleg ránézésre látta, hogy itt már nincs dolguk...
- Meghalt? - kérdeztem és nem tudom, miért vártam azt a választ, hogy nem. Az orvos bólintott...
Eltelt egy év. Valószínűleg soha nem fog kiderülni, mi történt pontosan. Akik ott voltak, tudják, de nem akarják, hogy kiderüljön. Én nem tudok olyan szituációt elképzelni, hogy nem hívnék segítséget valakihez, aki bajban van. Ők nem hívtak. Nem tudom miért, talán nem is akarom tudni, miért nem. Mindennek oka van. Még ha felfoghatatlan, akkor is. Ennek valamiért így kellett történnie.

Az agyam egyik fele még mindig nem akarja elfogadni és inkább azt gondolja, hogy csak elutazott valahova messzire. Közben a másik pedig reméli és hiszi, hogy az én kis drágám már egy jobb helyen van. 
Eltelt egy év. Borzasztó hosszú és nagyon rövid év volt ez. Nagyon sokat tanultam és tapasztaltam. Megtanultam nemet mondani. Sok olyan dolgot csináltam, amit mindig akartam, de valamiért sose jött össze. Előbukkantak olyan emberek, akiket rég nem láttam. Eltűntek emberek, akik az elején annyira verték a  mellüket, hogy ők majd hű meg hó, majd így meg úgy. Aha... Nem baj, tapasztalat. 
A legtöbben még mindig azt kérdezik, hogy jól vagyok-e. Nem tudom, hogy vagyok. Nem tudom, hogy kellene lennem. Sehogy. Most már biztosan tudom, hogy az elvesztését soha nem fogom feldolgozni. De én ittmaradtam. Muszáj továbbcsinálnom. Már csak Gyuri miatt is.

Üzenet 2.

Kaptam egy kis kiegészítést az előzőhöz. Muszáj megosztanom, mert muszáj... Az ilyenek miatt vagyok még itt és nem ugrottam le a 9. emeletről és csinálom, csinálom, csinálom, mint egy elmebeteg. Mert én itt maradtam...
"Tudod, még egy dolog jutott eszembe... Nekem a kedvenc filmem az elfogadásról, a vállalásról,és annak nehézségeiről a Kakukktojás című film. Gyurinak meséltem egyszer az anya-fiú konfliktus miatt, mert a filmben a mama nem akarja elfogadni a fiát ... Azt mondta, megnézi... Nem emlékszem rá, hogy végül látta-e vagy csak én meséltem részletesen az egészet, de arra emlékszem, hogy azt mondta: "látod, az Alex nélkül én nem is tudom, élnék- e?" és szerintem ez is egy olyan mondat, ami csak erősítheti benned azt, hogy igen, biztos, hogy érdemes volt egymás mellett, egymást támogatva, szeretve 20 ill. majdnem 20 évet végigcsinálni!!!!"

Üzenet

Ma kaptam egy üzenetet. Félelmetes, hogy majdnem egy év elteltével is felbukkannak emberek, akik ismerték és szerették és nem ismertek engem, de valahol mégis. Tudtak rólam. 
Az üzenet:

„Kedves Alex!
… ez legalább egy apropó arra, hogy leírjam, hogy amióta Gyuri elment, sokat gondolok rátok, ismeretlenül is rád, hiszen tudom, mennyire mély es szép kapcsolatban éltetek, nagy szeretetben. Rég nem jártam már Gyurinál, amikor ez az egész borzalom történt, de talán pont ettől es pont ezért sokszor néztem meg a facebook oldalát,a magam csendes módján, így búcsúztam el tőle…(tegnap is megnéztem, mert kb. 1 éve történt, és így jelöltelek be véletlenül) Anno, amikor elkezdtem hozzá járni, még jóval az apukája halála előtt, sokszor mesélt rólad, rólatok... Borzalmasan fontos volt neki , hogy elfogadjanak téged a szülei, és amikor meghalt a papája, úgy hívott fel, hogy ezt a fájdalmat elmesélje, hogy a legfontosabb érzése az volt, hogy megértette az apukája, hogy hozzád tartozik.Sok ilyen szép érzés jut rólatok eszembe, és azt hiszem, hogy azt a már-már közhelynek tűnő és mégis valós tartalmat tudom csak írni neked, hogy nem mindenkinek adatik meg egy ilyen tartalmas élet valaki oldalán. Ez adjon erőt a folytatáshoz, hogy neked ,nektek megadatott… Én nagy szeretettel őrzöm Gyurit a lelkemben. Sok-sok erőt kívánok neked!”