Állok a világ végén, alattam morajlik a tenger és a mélység húz lefelé. Hátra kell lépnem a korláttól, mert olyan erősen húz, hogy beleszédülök. Állok a világ végén és a fejemben cikáznak a képek.
Eltelt két év. Két éve ilyenkor én elmentem dolgozni, aztán ő is elment az éjszakába és soha többet nem jött haza. Két éve fogalmam sem volt, hogy a világ másnap reggelre a feje tetejére fog állni. Megtörtént. 
B barátnőm azt mondta valamikor a legnagyobb szar közepén, hogy ha a gyógyulásomhoz az kell, hogy kiszaladjak a világból, akkor ki kell szaladni. Nem szaladtam, repültem. Kirepültem a világból. Eljöttem otthonról, mert nem volt jó. Sehogy se volt jó. Most se jó. Nem tudom, lesz-e még valamikor jó. De ha nem csinálom, nem fogom tudni. Ezért csinálom. Hátha lesz még jó. 
Gyuri velem van, ezt biztosan érzem, tudom. Nekem ő nem halt meg. Elutazott. Egy végtelen utazáson van. Közben néha találkozunk. Nem tudok szabadulni attól a képtől, hogy egy üvegfal másik oldalán van és beszél hozzám. Nem hallom, csak látom. 
Nem ment el az eszem. Vagy ha mégis, akkor így kellett lennie. Mert csak így tudom ezt csinálni. 
Állok a világ végén. Itt vagyok. Élek.