Tegnap egész nap furcsán éreztem magam. Nem voltam kimondottan rosszul, de jól sem. Este magamhoz képest hamar ágyba bújtam és próbáltam aludni. Ami itt azért nem mindig egyszerű, mert itt késő éjjel jut eszébe a népeknek sütni-főzni meg úgy általában beszélgetni. De nem úgy, hogy leülnek egymás mellé a kanapéra, hanem kiállnak az erkélyre és üvöltve társalognak. Mamma mia...
Valahogy aztán mégiscsak elaludtam, de az éjszaka nem volt nyugis. Valamikor hajnalban csuromvizesen arra ébredtem, hogy valaki kiabál. Aztán rájöttem, hogy én kiabáltam. Abban már nem vagyok biztos, hogy álmomban kiabáltam, vagy ténylegesen. Azt viszont sajnos tudom, hogy mit kiabáltam: "Meghalt a Gyuri! Meghalt a Gyuri!" Halványan felvillant Anyum is, lehet, hogy neki.
Úgy tűnik, nagyon dolgoznak még bennem a dolgok. Azt tudtam, hogy nem vagyok túl rajta (talán nem is leszek soha...), de nem hittem, hogy ennyire nem. 
A legjobb abban, hogy eljöttem talán az, hogy nem érek rá az agyamat jártatni, mert annyi munka van. De úgy tűnik, megtalálja a módját és az útját a tudatalatti, hogy jelezzen. Tehát mégiscsak álmodom, csak nem emlékszem a legtöbbre. Ennek is oka van. Tuti.

"Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük."

(Jeff Lindsey)