Gyorsan élni?

 

Pár napja a városban mászkáltam és hirtelen megálltam egy autó mellett. Az autón egy fotó volt Paul Walkerről. Néztem a fotót és elkezdtek cikázni a gondolatok a fejemben.
"Live Fast, Die Young" - ez az immár szállóigévé vált gondolat a James Deanről szóló biográfia címe volt. Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki tud mondani minimum egy személyt, aki gyorsan élt és fiatalon halt meg. És a gyors sok mindent jelenthet. Nem feltétlenül csak az autóval való száguldozást. Az életünk amúgyis felgyorsult, de a jelek szerint vannak, akiknek még ez se (volt) elég gyors. Turbó sebességre kapcsolnak és őrült sebességgel rohannak a vesztükbe. Ami nekünk szomorú, de nem tudjuk mi van odaát, úgyhogy lehet, hogy istenien érzik magukat. Elképzeltem, ahogy G megcsinálja Whitney és Marylin haját, közben Freddie jókat röhög rajtuk Amyvel. Aztán betoppan James és Paul és mind lenéznek ránk és mosolyognak...
Álldogáltam picit az autó mellett, aztán felnéztem az égre, elmosolyodtam és mentem tovább a dolgomra...

549

Elvileg a ma lehetett volna egy tökjó nap is. Bár nem jól és nem sokat aludtam, de örültem, mert végre rendbe tetettem a fogaimat. Vettem kuponos fogkőeltávolítást - egész jó volt és ennyiért meg pláne. 
Aztán beugrottam egy ölelésre Ildikóhoz a Lugasba és megnéztem Editet és Barnust a Pötyiben.
Úgyhogy akár jó is lehetett volna a délután, de valamiért nem volt. Valami szorongatta a mellkasomat, de nem tudtam, mi ez. Elvileg találkoztam volna Timivel is, de őt már lemondtam, mert éreztem, hogy valami nem stimmel. Haza akartam menni, de a lábaim nem az autó felé vittek. Mászkáltam a belvárosban, aztán elbőgtem magam. Csak mentem és mentem, mint egy félőrült. Addig mentem, amíg 4 óra nem lett és akkor már tudtam, hogy az autóba most tuti nem ülök be, mert dugóban nem akarok állni. Közben rájöttem, hogy szédülök, aztán arra is, hogy azért, mert ma még csak egy fél levest ettem a Pötyiben. Elmentem a Keletihez, a Mekibe - ott végre ettem. Aztán álldogáltam az utcán, de tudtam, hogy P nincs otthon. Közben elkezdett esni az eső és kénytelen voltam beülni az autóba. Elindultam céltalanul. Csak mentem, megint rámjött a "ki akarok szaladni a világból", de ez ugye nem lehetséges pillanatnyilag. Este fél 9 körül értem haza. De nem lettem jobban. Bepakoltam a mosógépbe, ettem, tettem-vettem, kapcsolgattam a tévét. Aztán az előbb ránéztem a dátumra és belém vágott a villám. Ma másfél éve. Már nem számolom a napokat, de ezt most megnéztem: 549 nap telt el.
Az 1 év után reméltem, hogy jobb lesz, hiszen mindenki ezt mondta. Majdnem mindenki...
Nem lett jobb, de megpróbálok nem foglalkozni annyit vele.
Másfél év telt el. A gyógyulás folyamatban van, de nálam úgy tűnik, ez sokkal hosszabb lesz. 
Ez a mai nap szar volt. De van, amikor nem ilyen rossz. Az is valami. 
Rajta vagyok a dolgon. Szeretnék gyógyulni. Muszáj. Nem akarom feladni. Már nem.

Last night

Nem szeretem verni a mellemet, mert annak általában nincs jó vége - extrém esetben még le is eshet. Viszont a tegnap este visszaadta picit a hitemet, amit ismét darabokra sikerült törni.
Történt ugyanis, hogy úgy indultam neki a karácsonynak és a szilveszternek, hogy se munka, se pénz. December közepén szó nélkül tettek ki végleg arról a helyről, ahol előtte 8 és fél évig minden hétvégémet és ünnepnapomat töltöttem - munkával. Nem volt kellemes, de Gyuri elvesztése után ez már csak egy dolog volt. Majd lesz valami, olyan nincs, hogy nincs.
Aztán most visszahívtak játszani egy estére. 22 éve minden este úgy készültem a bulira, mintha az első lett volna. Tegnap is így volt. Egész jó este volt, de a lényeg reggel 5 órakor, a záráskor történt. Lement az utolsó dal - retro buli vége nem lehet az ABBA Thank you for the music-ja nélkül - és a vendégek ott álltak a tánctéren és tapsoltak. Na ekkor esett le az a szikla a mellkasomról, ami egész éjjel ott nyomott. Ha soha többet sehol nem fogok már játszani, akkor is tudom, hogy megérte.
Megérte az elmúlt 22 év. Megérte csinálni és nem volt megállás. Mindegy, hogy 40 fok volt és még az alsónadrágomban is folyt a víz, vagy mínusz 20 és méteres hóakadályok. Mindegy, hogy tüdőgyulladásod volt és 39 fokos lázad, vagy éppen aznap halt meg a párod és a mentőorvos utasítására te mentél is csináltad. Muszáj volt, mert G állandóan idézgette és mondogatta Freddie után, hogy "The show must go on!". 
Bármi is hoz a jövő, most már tudom, hogy megérte.