Valami új

Tegnap a temetőben álldogáltam a sírjánál - leülni nem tudtam, mert hideg volt, bár sütött a nap... Meredten néztem az évszámot - 2014. Ez már a harmadik év, ami átfordul nélküle.
Mennyi minden történt... És mindig ott volt, ott van...
2016 úgy elszaladt, hogy észre se vettem. Igazából nem sok mindenre emlékszem. Csak a lényeg maradt meg. Elmebeteg módon pakolva költöztem ki a lakásból, a lakásunkból. Emlékszem, Carrie a Szex és New Yorkban megszámolta, hány doboza volt a költözéskor. Én nem tudtam megszámolni. Képtelenség volt.
Két bőrönddel elindultam a világ végére. Minden és mindenki idegen volt, soha nem voltam ennyit egyedül távol a megszokott emberektől és dolgoktól.
Aztán letelt a szezon, megcsináltam és hazajöttem. Már ha lehet ezt mondani egy kinyitható kanapéra Anyunál, meg a raktárra, ahol az elmúlt 20 évem tartózkodik.
Elterveztem, mennyi mindent fogok csinálni a pár hét alatt, amíg itt leszek. Minden másképp lett. Nagyon fáztam. Most is. Nem volt kedvem sehova se menni, semmit se csinálni. Elnézést mindenkitől, akivel találkoztam volna. Nem tudtam, nem ment. Talán next time.
Most ismét ülök a bőröndök felett és két nap múlva elindulok. Tovább. Jön valami új.
Hálás vagyok mindenkinek, aki 2016-ban is része volt az életemnek, akármilyen formában.
Nem kívánok boldog új évet, mert mindenkinek mást jelent a boldogság. Inkább azt kívánom, hogy legyen olyan az új év, amilyennek szeretnétek. Sok szépet és sok jót mindenképpen. A körítés rajtatok múlik.
Jön 2017, valami új.
Csók



Berlinia - anders

A 18 éven aluli és prűd olvasók, kérem, most zárják be ezt az oldalt. Figyelem! A következő sorok a nyugalom megzavarására alkalmasak. (A prűdek bezárták? Vagy majd hallgathatom, hogy én mit képzelek?!)
Sokan tudjátok, hogy Berlinia (én így hívom) egy örök megkattanásom. Már gyerekként ámulatba ejtett, 10 évesen voltam először itt. Aztán G-vel szinte évente mentünk, mert imádtuk.
G halála után is ide vezetett első utam - már nem is tudom miért. Csak jöttem.
És most ismét. Viszont most valami történt. Valami más volt.
Kinyílt egy ajtó. Az ajtóval szemben egy tükör volt - és a tükörben ott állt a két és fél évvel ezelőtti Alexx.
Az egész meg volt rendezve. Megrendezte nekem. Onnan odaátról. Közben meg vigyorgott. Tudjátok, azzal a semmihez nem hasonlítható ördögien angyali/angyalian ördögi vigyorával.
Úgy történt, ahogy ő intézte. Szerelmes lettem pár órára és szerelmes lett belém pár órára.
Betéptem szex közben, akaratomon és tudtomon kívül (nem, senki nem tett semmit sehova, csak a nyálkahártyák... - igen, extra érzékeny vagyok. Ez van.)
A világ legtermészetesebb dolga volt, amikor kiderült (a végén), hogy Berlin talán legszexibb és legértelmesebb escortjával hemperegtem - nem pénzért, csak mert bejöttem neki, eléggé.
Hajnali 5-kor sétáltam a berlini utcákon és mosolyogtam. Mert minden úgy volt, ahogy kellett lennie. Ahogy ő is csinálta volna.
Szégyellni? Mit? Nincs mit.
Tudom, hogy azt írtam, hogy ami Berlinben történik, az ott is marad. De ezt mégis muszáj volt leírnom. Mert valami történt.
889 nappal a halála után elkezdtem újra élni. Mert elengedett. Ez nekem is furcsán hangzik, mert ugye elvileg nekem kellett volna elengedni őt - pedig dehogy kell... De olyan, mintha ő engedett volna el engem. Persze nem hagyott el, csak kinyitotta az ajtót. Az út nem ért véget, talán soha nem is fog. De átléptem az ajtón és a tükörben ott állt mögöttem és mosolyogtunk.
Szeret, ott is. Szeretem, itt is. Mindenhogy, mindenkor, mindenhol.