04.17.

Ha valaki pár éve azt mondja nekünk, hogy nem is olyan sokára egyikünk a másik sírját fogja takarítani a születésnapján, akkor minimum körberöhögtük volna.
Aztán megtörtént. Ma fogtam egy vödröt, dobozokat, takarítócuccokat, mosószert és kimentem a temetőbe. Még soha nem takarítottam sírkövet, így fogalmam se volt, hogy kell. 
Nekiálltam és csináltam. Lepakoltam, lemostam, letöröltem, visszapakoltam. Mindezt öt részletben, mert egy szűz azért nem akárhogy takarít... Szép lett, szebb mint újkorában.
Pedig ennek nem így kellett volna lennie. Ma sokáig kellett volna ágyban maradnunk, még valami filmet is nézhettünk volna. Aztán elmentünk volna enni valamit. És kb. most együtt kellett volna ott lennünk Az Élet Menetén, mert az is ma van. 
De egyedül nem bírtam elmenni. Pont ma nem. Mit kezdtem volna a sok ismerőssel, akik mind megkérdezték volna, hogy hogy vagyok?! Hogy lennék pont ma? Nem bírtam emberek közé menni...
Ma lenne 41...

C.R.A.Z.Y. ?!

Figyelem! A következő bejegyzés a nyugalom megzavarására alkalmas és sértheti egyesek hitbéli, vallási, világnézeti vagy/és egyéb meggyőződését.
Előrebocsátom, hogy nem érdekel, ki mit gondol erről és ki miről akarna meggyőzni. Ha ez nem velem történt volna, illetve történik meg, lehet, hogy én is bolondnak tartanám magam. De mivel történik, ezért ez az én valóságom.

Nem akartam erről írni, pedig már régóta foglalkoztat a dolog, aztán szembejött velem egy idézet és ezt jelnek vettem, hogy kiadjam magamból.

"Ha az embert az elképzelhető legnagyobb sorscsapás éri, vagy belevakul, vagy látóvá válik. Figyeljétek meg, mert veletek is előfordulhat majd. Van az életünkben egy legérzékenyebb idegszál, amelyik ha elpattan, az annyira fáj, hogy nem lehet elviselni. És akkor vagy belevakulsz, vagy kinyílik a valódi szemed." (Müller Péter)

Nem lettem látó, sem médium. Viszont annyi megmagyarázhatatlan dolog történt velem G halála után/óta, hogy muszáj volt foglalkoznom ezekkel.
Kezdve a sólymok megjelenésével közvetlenül a halála után, aztán a tárgyak, amik elmozdultak a lakásban. És és és...
Először tiltakoztam magamban az ellen, hogy ő itt lehet. Mert az hogy?! Aztán elkezdtem érezni és látni is. Persze nem úgy, ahogy normálisan látunk. De itt van. Tudom. Érzem. Látom.
Kommunikál velem. Biztosra veszem, hogy azon a csatornán próbálnak meg odaátról kapcsolatba lépni az arra fogékonyakkal, amelyikre a leginkább érzékenyek vagyunk. Nálam ez kétségkívül a zene. Elég, ha csak annyit mondok, hogy amikor beültem az autóba, hogy elinduljak a temetésre, megszólalt a rádióban a Strong Enough Chertől. Folyamatosan szólalnak meg a legváratlanabb helyeken és helyzetekben olyan dalok, amik a mi dalaink voltak. 
Látom és érzem. Egyelőre megmagyarázhatatlan okokból a nappaliban van. A hálóba ritkán jön be, szerintem csak amikor alszom. A nappaliban viszont egyértelműen érzem,. Hogy pontosan mit csinál, csak sejtem, de szerintem hozzám szokott érni és megölel. Olyan, mintha egy kis áramütés érne. 
Bármilyen furcsa, de látom is. Bár csak árnyékokat, de ott van.

Akkor most lássuk a sokak által emlegetett témát: el kell engedni. 
Nem. Nem kell elengedni. Majd elmegy, ha akar. Szabad akarata van. 

És végezetül: nem, nem őrültem meg. De ha mégis, akkor jó ez így.
Ennyi.