Halálos halál

Furcsa dolgokat produkál az élet. Nem tudom, ki és miért gondolja, hogy én mindent elbírok. Mindenesetre folyamatosan kapok lapokat. Azt hiszem, mindegyik bizonyos tanulási folyamat.
Ma meghalt egy vendégem. Az első gondolatom az volt, hogy basszus az ebédszünetemnek megint annyi. A második, hogy megint át kell tervezni a napomat, mert sehova nem fogok időben odaérni. Persze minden kiesett a kezemből és minden dupla annyi ideig tartott. Közben az járt a fejemben, hogy remélem a holttestet nem kell megnéznem. Bár lehet, hogy különösebben ez se zavart volna. A hotelben mindent el tudtam intézni a recepcióval, nem kellett felmennem a rendőrökhöz. Közben érkezett két jólöltözött, nyakkendős pasi. Gondoltam valami menedzserek. Dolgom végeztével végül mégis maradt némi időm enni.
A gyors ebéd után ballagtam a következő hotelem felé, amikor megláttam egy kikanyarodó autóban az egyik nyakkendőst, aztán egy másikban a másikat. Az első autó egy sötétkék nagyobb furgon volt, a másik egy szintén sötétkék kisautó. Ekkor jöttem rá, hogy ezek a holttestért jöttek. Ketten két autóval, elegánsan, diszkréten. Nem az undorító szürke otthoni hullaszállító autók, amik láttán minden alkalommal görcsbe rándult az utcán a gyomrom. A jelenet mindig velem lesz, amikor kihozták Gyurit a bádogdobozban és én csak annyit tudtam mondani nekik, hogy "Kérem vigyázzanak rá...". 
Este az egyik kolléganőm tényszerűen közölte: "Ehhez hozzá kell szokni, itt elég sűrűn halnak meg vendégek. Mintha ide jönnének páran meghalni, olyan szép itt."
Nem hiszem, hogy ez kívánságműsor lenne, de ha igen, akkor tuti nem egy hotelszobában szeretnék átszenderülni odaátra. Bár a végeredmény ugyanaz...

"Mindenkinek úgy kéne meghalnia, hogy valaki öleli."

(Cassandra Clare)

Viszlát...

Viszlát.

 

Nem akartam magyarázni, megmagyarázni semmit. De aztán eszembe jutott sok minden és most mégis leírom, amit gondolok. Mindenki vegye úgy, ahogy szeretné.

A legfontosabb, hogy hálás vagyok. Hálás vagyok mindenkinek. Azoknak, akik mellettem voltak, fogták a kezemet, segítettek – átsegítettek, kisegítettek, besegítettek…
És hálás vagyok azoknak is, akik úgy basztak hátba/át/ki engem/velem, ahogy az a nagykönyvben le van írva.
Sokat tanultam, mindenből.
Elmegyek, mert itt megfulladok. Elrendeztem mindent, összepakoltam 20 évet 2 hónap alatt. Két ember 20 évét…
43 évesen beültem a huszonévesek közé az iskolapadba és megcsináltam.
43 évesen új életet kezdek. Egy idő után már nem kérdeztem semmit, mert nem érdekelt.
Gyuri halála után azt hittem, hogy vége mindennek. Aztán rá kellett jönnöm, hogy minden megy tovább. Sajnos. Szerencsére. Összeszorítottam a fogaimat és csináltam. Mert csinálni kellett. Bevállaltam, hogy egyedül próbálom tovább tologatni a dolgokat, amiket anno ketten vállaltunk be. Svájci frank alapú lakáshitel, autóhitel és egyéb nyalánkságok. Aztán egyik napról a másikra az utcára kerültem. Nem volt pénzem, nem volt semmim, csak a csekkek a hűtőn, a sír a temetőben és az emlékek…
Választanom kellett: vagy elviszi a bank az életem maradék részét, vagy elrendezem az életemet, vagy annak nyomait. A hitelt csak hitellel tudtam volna kiváltani. Kölcsön kellett kérni… Szerencsére volt kitől és voltak, akik csak úgy adtak, mert tudtak.
Ezt még az ellenségeimnek sem kívánom…
Én se nagyon hiszem el, de felültem a repülőre és elmentem az első interjúra. Aztán jött a következő és a következő.
Végül belecsöppentem a mostani valóságshowba és azt gondoltam, adjunk egymásnak egy esélyt. Kaptam egy lehetőséget, megnézem, mi lesz belőle.
Elköltözöm. Életemben először így az ismeretlenbe. Elmegyek, mert elég. Elég mindenből. Elmegyek, mert megfulladok itt…

„Búcsúzni annyi, mint egy kicsit meghalni.”
(Charlie Chaplin)

Viszlát…