Kiáltás az éjszakában

Tegnap egész nap furcsán éreztem magam. Nem voltam kimondottan rosszul, de jól sem. Este magamhoz képest hamar ágyba bújtam és próbáltam aludni. Ami itt azért nem mindig egyszerű, mert itt késő éjjel jut eszébe a népeknek sütni-főzni meg úgy általában beszélgetni. De nem úgy, hogy leülnek egymás mellé a kanapéra, hanem kiállnak az erkélyre és üvöltve társalognak. Mamma mia...
Valahogy aztán mégiscsak elaludtam, de az éjszaka nem volt nyugis. Valamikor hajnalban csuromvizesen arra ébredtem, hogy valaki kiabál. Aztán rájöttem, hogy én kiabáltam. Abban már nem vagyok biztos, hogy álmomban kiabáltam, vagy ténylegesen. Azt viszont sajnos tudom, hogy mit kiabáltam: "Meghalt a Gyuri! Meghalt a Gyuri!" Halványan felvillant Anyum is, lehet, hogy neki.
Úgy tűnik, nagyon dolgoznak még bennem a dolgok. Azt tudtam, hogy nem vagyok túl rajta (talán nem is leszek soha...), de nem hittem, hogy ennyire nem. 
A legjobb abban, hogy eljöttem talán az, hogy nem érek rá az agyamat jártatni, mert annyi munka van. De úgy tűnik, megtalálja a módját és az útját a tudatalatti, hogy jelezzen. Tehát mégiscsak álmodom, csak nem emlékszem a legtöbbre. Ennek is oka van. Tuti.

"Elvégre mi más lenne az álom, mint az a folyamat, amelynek során őrületünket a tudatalatti mélyére ürítjük."

(Jeff Lindsey)

Két évvel később... a világ végén

 

 

 

Állok a világ végén, alattam morajlik a tenger és a mélység húz lefelé. Hátra kell lépnem a korláttól, mert olyan erősen húz, hogy beleszédülök. Állok a világ végén és a fejemben cikáznak a képek.
Eltelt két év. Két éve ilyenkor én elmentem dolgozni, aztán ő is elment az éjszakába és soha többet nem jött haza. Két éve fogalmam sem volt, hogy a világ másnap reggelre a feje tetejére fog állni. Megtörtént. 
B barátnőm azt mondta valamikor a legnagyobb szar közepén, hogy ha a gyógyulásomhoz az kell, hogy kiszaladjak a világból, akkor ki kell szaladni. Nem szaladtam, repültem. Kirepültem a világból. Eljöttem otthonról, mert nem volt jó. Sehogy se volt jó. Most se jó. Nem tudom, lesz-e még valamikor jó. De ha nem csinálom, nem fogom tudni. Ezért csinálom. Hátha lesz még jó. 
Gyuri velem van, ezt biztosan érzem, tudom. Nekem ő nem halt meg. Elutazott. Egy végtelen utazáson van. Közben néha találkozunk. Nem tudok szabadulni attól a képtől, hogy egy üvegfal másik oldalán van és beszél hozzám. Nem hallom, csak látom. 
Nem ment el az eszem. Vagy ha mégis, akkor így kellett lennie. Mert csak így tudom ezt csinálni. 
Állok a világ végén. Itt vagyok. Élek.