Ma estére extrán elfáradtam és amúgy is magam alatt vagyok pár napja, mert rögtön a szezon elején sikerült megbetegednem. A hotelből már szinte menekültem az autóig és hazafelé nem tartott sokáig, hogy elbőgjem magam. Mivel nem sokat láttam a könnyeimtől, lekanyarodtam az útról és megálltam szemben a tengerrel. Ahogy ilyenkor szoktam, mondtam a magamét mindenkinek odaát a másik dimenzióba. Gyuri is kap ilyenkor sűrűn. Persze általában nem nagyon történik semmi különös ezután, azért vannak kivételek - a jelek. A sólyom, a zenék, a rendszámok, stb.
Nem foglalkozom behatóan a témával, mert nem akarom eszerint élni a mindennapjaimat, de tény, hogy odaaát valakik azért foglalkoznak velünk. Én angyaloknak hívom őket, de ez szerintem szabadon választható.
Na megvolt az esti bőgés - már rég bőgtem ennyire, lehet ideje is volt... Nem számítottam semmi történésre és el akartam indítani újra az autót. Este volt, a sötétedő tengerparton álltam egyedül. A közelben egy darab embert nem láttam. Amikor elfordítottam a kulcsot, oldalra néztem és láttam, hogy egy alak közeledik felém a szürkületben. Pár másodperc múlva kiderült, hogy egy lány. Aztán mindenre jött a válasz. A lány pólóján egy hatalmas szív volt.
Annyira meglepődtem, hogy az utolsó könnnycseppek megakadtak valahol félúton.
Nem tudom, nem is akarom ezeket megmagyarázni, de mivel valós időben, valós helyen történnek, léteznek.

"Emlékszem a röpülés boldogságára. Hiszem, hogy szárnyaim újranőnek."
(Latinovits Zoltán)